Kategória: Hétköznapi Hősök

Nem csak a nyíregyháziak egyik kedvenc edzője, országos szinten is ismert a neve. Hivatalos titulusként talán az egészségfejlesztő-életmód szakértő lenne a legmegfelelőbb. Évek óta a Fittbalance Day és más rangos fitnes rendezvények résztvevője, előadásai során tudása és lelkesedése legjavát adja át a közönségnek, és ez nem csak a leghatékonyabb gyakorlatsorokat vagy a helyes táplálkozást jelenti. Tudja, hogy az embernek nem csak a testével, a lelkével épp annyit kell foglalkozni, a cél eléréséhez. Előadásai érthetőek, interaktívak és jó hangulatúak, akárcsak az edzései. Horváth Péterrel beszélgettem.

 

Gödöllőn születtél, most mégis a nyíregyháziak, főként az örökösföldiek ismerhetnek. Mikor és hogy kerültél a városba?

Igazából Budapesten és környékén jóval többen ismerhetnek a fellépések révén, hiszen vannak olyan „követőim” Szegedről, Kecskemétről, akik csak azért jönnek fel, hogy velem találkozzanak. Nyíregyházára úgy kerültem, hogy amatőr kerékpárversenyzőként egy kerékpáros cégnél voltam területi képviselő és próbáltam egy világhírű márkát erősíteni. Jártam az országot, és eljöttem a páromékhoz Nyíregyházára, hiszen az egyik legnagyobb kerékpárbolt volt az övék, megismerkedtem velük, és kötöttünk egy életre szóló szerződést.

 

Gyerekként mennyit és miket sportoltál? Sosem voltál elhízva?

6-7 éves koromtól aktívan sportolok. Rengeteg atlétikai versenyen vettem részt már általános iskolásként, voltak kisebb-nagyobb eredményeim is, de valahogy sosem találtam azt a mozgásformát, ami igazán az enyém lett volna. Próbálkoztam sok mindennel, távolugrással, hosszú- és rövidtávfutással, mígnem megtaláltam a súlyzózást és a funkcionális tréninget. Elhízva tehát nem voltam soha. Volt, hogy a testsúlyom elérte 105 kg-ot, viszont ez tudatos tömegnövelés volt, amit egy hosszú távú diéta követett, és elértem a jelenlegi versenysúlyom a 82 kg-ot, amit ide s tova 3 éve tartok.

 

A család hogy viseli, hogy ennyire a mozgásnak élsz?

Ezt tőlük kellene megkérdezni. Nem is igazán a mozgással és a sporttal van gond, hanem a táplálkozással. Én ugyanis nem eszem meg azt, amit egy hagyományos családban élő ember, hanem megpróbálok nagyon-nagyon egészségesen táplálkozni, és így a családnak olykor kétszer kell főzni.

 

Létezik olyan sport / mozgásforma, amit még nem próbáltál?

Ó persze, nagyon sok van. Most már tudatosan keresem azt a mozgást, amiben látok szenvedélyt, varázst, fantáziát és kihívást, amiben jó lehetek. Amihez nem fűz semmi, és nem érdekel, azt nem próbálom ki. Félek például a lovaktól. A lovaglás egy nagyon szép és hasznos sport, viszont én nem ülnék fel egy lóra. Ő egy külön érző lény, ha valamitől megijed például, bármi történhet. Tehát őt nem csak én irányítom, márpedig szeretem én irányítani a dolgaimat. De sosem lehet tudni, egyszer még nyeregbe is pattanhatok. A súlyzós edzéssel viszont minden megvalósítható: állóképesség növelés, izomtömeg növelés, fogyás, bármi! Annyira átfogó, hogy mindenre lehet alkalmazni.

 

Mikor, és hogyan jött az ötlet, hogy Te személyi edző szeretnél lenni?

Rögtön pontosítsunk is. Én inkább amolyan health mentor-nak nevezem magam. Véleményem szerint annyi a különbség, hogy a személyi edző többnyire a testeddel foglalkozik, én viszont kicsit a lélekkel is. Tehát ha valakinek gondja van a táplálkozással például, az lehet egy régi rossz tapasztalat, élmény. Ezt a korábbi „sebet” szoktuk közösen megkeresni, és megpróbálni begyógyítani. Az egész úgy kezdődött, hogy saját kedvemre kezdtem el edzeni otthon az iskolás évek alatt. Emlékszem az otthoni beton súlyzóra. Az egyik oldalán volt 10 kg, a másikon 8 és fél, és hogy egyenletes terhelés legyen, mindig cserélgettem, meg forgattam. A középiskolás évek alatt kerültem közelebbi kapcsolatba a kondicionáló teremmel, és ahogy teltek az évek, egyre jobban megszerettem a sportot. A terem tulajdonosa egyszer felkért, hogy segítsek neki, mert van pár új ember, akivel nem tud foglalkozni. Ekkor kezdtem el érdeklődni a tréneri szakma után, de semmiféle képesítésem nem volt. Arnold Schwarzenegger – Utam a csúcsra című könyvéből tanultam mindent, és a visszajelzések alapján egészen jól végeztem a „munkám”. Később a mentális rész is elkezdett érdekelni, az emberek életének háttere, és úgy gondoltam, ezen a téren is tudok nekik segíteni. Minden emberen lehet segíteni, ha engedi, és ő maga is akarja.

 

Hogyan kezdődik ez a fajta segítségnyújtás a részedről?

A lényeg, hogy a felállított falakat lebontsuk. Ez egy állapotfelméréssel kezdődik, én kliensinterjúnak nevezem. Egy négyszemközti beszélgetés után kitölt egy több oldalas kérdőívet, amiben rengeteg kérdés van az állapotára vonatkozólag: testsúlya, milyen gyógyszereket szed, betegségek, stb. Beszélgetünk a szokásairól, amiket az évek alatt kialakított magában. Például azért eszek kétszer egy nap, mert az anyukám erre tanított. Ezeket a kényszerképzeteket, tévhiteket orvosoljuk, és kiépítünk egy bizalmat, hiszen az illetőnek el kell hinnie, hogy segíteni akarok.

 

Egy átlagos embernek mennyi az ideális mozgás? És milyen étkezés kellene, hogy társuljon ehhez?

Napi 30 perc mozgással már jó eredményt lehet elérni. Most szimplán a test átmozgatásáról beszélek, lehet ez egy könnyebb séta a párunkkal, barátokkal az erdőben. Kiegészíteném azzal, hogy ne egy megszokott munkatempó legyen, hanem intenzívebb mozgás, hogy a pulzusszám megemelkedjen. Ez a könnyebbik része, mert az ember csak-csak lemegy egy fél órát sétálni, viszont a legfontosabb, a táplálkozás már nehézkesebb. Legtöbbször egy kialakult rendszeren kell változtatni, ami nem egyszerű. Ezt nevezzük életmódváltásnak, és nem pedig egyszerű diétának, vagy fogyókúrának. A nevében is benne van, kúra szerűen alkalmazzák, amivel többnyire nem lehet tartós eredményt elérni. A lényeg a napi ötszöri étkezés 3 óránként, valamint hogy ébredés után az első étkezés egy órán belül történjen meg. A minőségi táplálkozáson van a hangsúly. Nem bonyolult, csak váltani nehéz, ráadásul az ember olykor megnehezíti saját magának a dolgot üres kifogásokkal.

 

Sokfelé sok mindent olvasni, például hogy este 6 után ne együnk. Mi az igazság?

Sok butaságot talál az ember, és még keresni sem nagyon kell. Én hallottam olyat is, hogy már 4 óra után sem szabad enni. Lehet enni, a lényeg hogy mit. Magas fehérjetartalmú táplálékot fogyasztani, jó minőségű szénhidráttal és alacsony zsírtartalommal akár este is lehet. A minőség és a mennyiség a lényeg.

 

Számos egészséggel és sporttal kapcsolatos rendezvényen részt veszel, „celebekkel” is sokat találkozol. Mennyire ismered őket, kik a kedvencek, és milyen a kapcsolatod velük?

Trénerkedtem rendezvényeken már Katus Attilával, Szentgyörgyi Rómeóval, Béres Alexandrával, Rubint Rékával, nagyon sok mindenkivel. Én mindenkit nagyon jó embernek tartok. Egyáltalán nem nagyképűek, remek emberek! Nagyon kedvesek és segítőkészek, arra tették fel az életüket, hogy az embereknek segítsenek. Úgy vélem, nekik könnyebb dolguk van Budapesten, mint nekem itt a kistérségben, hiszen másak a szokások és a bérezések. Egy kisfaluban, ahol alig tudnak megélni, egészséges életmóddal kapcsolatos tanácsokat osztogatni… Na ezt nevezik kihívásnak!

 

2012-ben szakmai elismerést is kaptál a térségben végzett egészségfejlesztő munkádért. Mesélj erről!

Több projekten dolgozom jelenleg is, ezeknek az a lényege, hogy különböző településekre megyek el, és az ott élő embereknek mozgás- és életmódtanácsokat adok. Ezt úgy kell elképzelni, hogy volt egy szakmai előadás, utána pedig megpróbáltam az embereknek személy szerint tanácsokat adni az életmódjukkal kapcsolatosan. Meglepően nyitottak voltak, és jól esett, hogy barátsággal fogadtak. Valóban azt látták, hogy azért mentem oda, hogy segítsek nekik.

 

1-2 éve szárnyal a zumba, mint „fogyókúrás mozgásforma”. Neked mi a véleményed erről?

Mint mozgásformát jónak tartom. Amiért nagyra becsülöm az az, hogy olyan embereket is megmozgat, akik lehet hogy éveken keresztül otthon ültek a szobában, és nem mertek kimozdulni, de szerettek volna társaságban együtt mozogni a többiekkel. Elmentek egy aerobic-ra, ami esetleg túl nehéz volt, és feladták. A zumba egy kimondottan jó hangulatú, csoportos mozgás, átmozgatja az izmokat, a keringési rendszert is erősíti. A fogyókúrás mozgásforma titulushoz azért pontosabb szakmai meghatározások is kellenek, meghatározni az energiaszükségletet, alapanyagcserét, stb. Mivel ilyen szinten nem ismerem az oktatási rendszerüket, erről nem tudok véleményt mondani.

 

Az edzőterembe általában munka után járnak az emberek, hogy levezessék a feszültséget, kikapcsolódjanak, de van, akinek hobbi. Neked ez a munkád! Mi a hobbid?

Nekem az a hobbim, ha saját magamat edzhetem. Nagyon szerencsés ember vagyok, a hobbim a munkám, és fordítva. Soha nem úgy kelek fel reggelente, hogy úristen megint mennem kell dolgozni, hanem hogy nagyon frankó, és már az első vendégem edzéstervén jár az agyam, hogy Karcsikával ma mit fogunk edzeni. Az elmúlt 12 évben soha nem volt olyan, hogy ajj, megint menni kell dolgozni. Én azt kívánnám az embereknek, hogy bár mindenki így élhetné a mindennapjait!

 

A teremben, edzés közben találkoztam Kulifainé Mázsári Judittal, országos bajnok úszóval. Judit, mióta dolgozol együtt Petivel, és milyen edzőnek tartod?

7 éve jöttem ide először spinningre, majd jött a TRX, szépen sorban kipróbáltam mindent Petinél és most 3 éve a személyi edzőm. Meg vagyok vele elégedve, látom magamon a fejlődést, úgyhogy minden tökéletes. Az edzések egy órásak, ilyenkor szeretek csak arra koncentrálni.  Lehetne kicsit szigorúbb is, mert úgy gondolom nálam az a hatásos módszer, de tény, hogy nagyon ért a munkájához. Szimpatikus, jó fej srác, ha nem lenne az, nem is járnék hozzá!

 

Visszatérve hozzád, Peti, gondolom mások is hasonlóan jó véleménnyel vannak Rólad. Mi volt a legnagyobb sikered, amit egy emberrel elértél?

Egy középkorú hölgy volt, 40-es éveiben járt, aki rengeteg műtéten ment keresztül. Utolsó lehetőségként jött el hozzám, mert már a gyógytornászok sem vállalták el. Egy baleset érte a hölgyet, és a gerince nem mozgott, a csigolyái rögzítve voltak egymáshoz. Olyan volt, mintha az egész teste be lett volna egységesen csavarozva. Évek óta sokat feküdt, nem tudott bevásárolni menni, pedig nem laknak messze a bolttól, az autóját is spciálisan át kellett alakítani, hogy tudjon vezetni. Csak mankóval vagy segédeszközökkel tudott közlekedni. Mikor bejöttek hozzám, sírt a hölgy, nem is akart bejönni, mert úgy gondolta úgyis elküldöm. Hozott egy csomó orvosi papírt amiket elolvastam, és megbeszéltük, hogy találkozunk hétfőn 10 órakor. Száz szónak is egy a vége, egy pár hónap elteltével, örömmel hívott fel, hogy elment a Spar-ba gyalog, bevásárolt, két teli szatyrot hazáig cipelt, fel a hetedik emeletre, mozog a keze – lába rendesen, tud guggolni. Ha jól emlékszem 6 hónapot dolgoztunk együtt, hetente három alkalommal. A hölgy azóta tornapályára jár gyalogolni, kerékpározni, játszik a gyerekeivel. Mai napig jóban vagyunk, tartjuk a kapcsolatot. Azt hiszem Ő a legnagyobb siker! Mellette természetesen vannak még olyanok, akik 30-40 kg-tól szabadultak meg, és tartják is a súlyukat.

 

Volt aki menet közben feladta valamiért? Kudarcélményként éled meg az ilyet?

Nagyon sokan. 70% már az út legelején abbahagyja. Kudarc az is, hogy ha valaki eléri a célját, úgy gondolja egyik napról a másikra, hogy innentől saját lábán folytatja. Kapok egy telefont, hogy jövő héttől nem járok hozzád. Rendben, de ennek van egy módja, hogy hogyan tudja fenntartani az elért állapotot. Az addig alkalmazott edzést és táplálkozást át kell alakítani. Előfordul, hogy találkozunk pár hét múlva, és azt látom, „visszanyerte” azt az állapotot, amilyen akkor volt, amikor elkezdte az edzéseket.

 

Health mentorként kicsit olyan, mintha az ember pszichológushoz (is) menne, nem? Mennyire tudnak megnyílni az emberek?

Nyilván eleinte zárkózottak, hisz idegen vagyok, miért akarok én az ő magánéletükben vájkálni? A szakértelmemben kell hogy megbízzanak, és elhiggyék, hogy tényleg nekik akarok segíteni. Másfelől nekem is meg kell bíznom bennük, hogy tényleg úgy élik az életüket, ahogy elmondják. Ezek alapján állítjuk össze a tervet. Ha már az elején elferdítjük az igazságot, a terv sem lesz pontos, az eredmény is elmarad. Az edzések alatt a legtöbb ember szépen lassan megnyílik, és elmondja, hogy nekem ez és ez a bajom van, régen ez meg az történt. Van amikor egyszerűen látják, hogy bár idegen vagyok, de barátként közelítek feléjük, és ezért hajlandóak elmondani a problémákat. A titoktartás természetesen maximális.

 

Mit gondolsz mivel lehet a legjobban motiválni az embereket arra, hogy kezdjenek el többet mozogni, vagy hogy ne adják fel?

Először is ki kell tűzni egy reális célt, és azt szem előtt tartani. A beszélgetések során el-elkottyintanak dolgokat, hogy mivel lehet őket igazán motiválni. Van akinél drasztikus katonai szigort és kiképzést kell alkalmazni, illetlen szavakat is mondani, különben feladná. A lényeg, hogy mindenki gondoljon az egészségére. Mindenki szeretne hosszú, minőségi életet élni, de ez csak úgy lehetséges, ha figyelünk magunka, egészségesen élünk és táplálkozunk, sportolunk és pihenünk. Soha nem késő elkezdeni, az ezermérföldes út is egyetlen lépéssel kezdődik!

Egy 16 éves lány, aki a kötelező 50 órás közszolgálat keretein belül ismerkedett meg az Állatbarát Alapítvánnyal, mára pedig olyan erős szálak kötik őt az Állatotthonhoz, hogy semmi pénzért nem hagyná abba az önkéntes tevékenységet. A kutyák, és az itteni csapattagok között érzi jól magát, nem riad vissza semmitől, és az itt eltöltött idő alatt rengeteg mindent megtanult. Erről mesél nekünk Potor Eszter.

 

16 éves vagy, nagyon fiatal, és egy felelősségteljes „munkád” van. Mióta vagy az Állatbarát Alapítvány önkéntese és hogyan kerültél ide?

2013. június 16-án kezdtem kötelező 50 órásként, de ez már rég nem arról szól, annál sokkal több! Igazából gyerekkorom óta kötődöm az állatokhoz. Amikor megtudtam, hogy lesz ez a kötelező 50 óra, már tudtam, hogy állatok között szeretnék lenni. Elsőként az Állatparkra gondoltam, de ott sajnos nem lehet közösségi szolgálatot végezni, csak 18 éven felüliek dolgoztathatók. Így kerültem ide, és maradtam is itt.

 

Honnan ez kötődés az állatokhoz?

Leginkább apukámtól ragadt rám, neki világ életében volt kutyája. Gyerekkoromban is mindig kutyás meséket olvastunk, kutyás filmeket néztünk. Alapmű természetesen a 101 kiskutya, de a Beethoven mind a 6 része, oda-vissza is kívülről megvan. 3 éves koromtól rengeteg Discovery-t és Animal Planetet néztem, és ez a mai napig tart.

 

Akkor feltételezem mindig is volt ténylegesen is kutya a háznál.

Sajnos nem. Amikor megszülettem, akkor volt apának egy rottweilere, akit sajnos el kellett adni, mert anya szerint meg akart enni. Pedig nem! Kint laktunk Sóstón, akkor volt egy keverék kutyánk, aki 18 évig élt. Aztán beköltöztünk a városba, egy bérház, ahol ugye nem igazán lehet kutya, de azért 5 évig könyörögtem, hogy legyen. És lett Totó! Ő egy Yorkshire terrier, most 3 és fél éves. Nem mondanám kedvenc fajtának, igazából 5 év után már mindegy volt, csak kutya legyen. Anyának volt ez a kitétele, hogy kistestű legyen! Ekkor még nem is ismertem az Alapítványt se. Pedig lehet, hogy jobb lett volna innen vinni egy kutyát.

 

Miért? Mi a különbség például egy „elegáns” yorkie és egy menhelyi kutya között?

Totó nincs annyira elkényeztetve, meg van nevelve, tudja az alapvető parancsokat: ül, fekszik, marad, gyere és tud póráz nélkül sétálni. Ugyanakkor makacs és önfejű, de nagyon hálás, és imádjuk egymást. Ahogy ránézek mégis más jön le, nem ugyanaz, mint a menhelyes kutyáknál. Ha az ő szemükbe nézek… Beszél a tekintetük. Boldogok, ha kiviszem őket sétálni, másképp boldogok, ha enni kapnak, és megint másfajta boldogság látszik rajtuk, ha simogatást kapnak. Amikor egyedül vannak, és néznek ki a fejükből, látszik a szomorúság. Totónál nincs ennyi verzió, ő mindig ugyanaz a boldog kis csaholós majom. Egy menhelyes kutya biztos, hogy meghálál minden apróságot!

 

Mi a helyzet más állatokkal? Az örök kérdés például, hogy kutya vagy macska?

Szeretem a macskákat is, de a kutyákhoz jobban kötődöm. Őket lehet nevelni. Egy macskából nem nézem ki, hogy megérti az ül, fekszik, marad parancsokat. Bár az interneten van pár videó, hogy okos – ügyes kis jószágok, de mégsem olyanok mint a kutyák. Volt egy perzsa macskánk, csak hullott a szőre, és rossz volt mint egy kisördög. Borzalmasan rossz macska volt, de tényleg! A testvérem macskás, úgyhogy miatta tartottuk.

 

Van egy elmélet, miszerint aki szereti a kutyákat, az szereti a gyerekeket is. Te ezzel hogy vagy? És Totó hogy viszonyul hozzájuk?

Négyen vagyunk testvérek. Van egy vérszerinti öcsém, meg két féltesóm, ők ikrek. Igazából semmi bajom a gyerekekkel, a húgaimat is nagyon szeretem, de amikor el kell menni értük a bölcsibe, és meghallom a többi gyereket, egyszerűen kiráz a hideg. Az öcsémnek csak annyiból áll a kutyanevelés, hogy simogatja, de amikor le kell vinni, akkor már az én kutyám. A lányok pedig nyúzzák Totó. Ha ott vagyok mellette, akkor engedi, de egyébként menekülne. Szóval ebből is érezhető, hogy hozzám ragaszkodik. Mikor hazamegyek ugrál, látszik rajta hogy boldog.

 

Minden hozzáállás kérdése. A fiatalabb generáció meg különösen érdekes. Te mit szoktál tapasztalni az önkéntesek körében?

Vannak érdekes esetek. Például a velem egyidősek közül a közösségi szolgálatot sokan végzik itt, és egyszerűen hihetetlen. Leül a filagóriába, előveszi a nagyon okos telefonját, és azzal elvan. Ül, zenét hallgat, beszélget és nem csinál semmit. Úgy kell rászólni, hogy segítsen, ha már itt van. Mert ők ezt úgy fogják fel, hogy rá vannak kötelezve, és azt hiszik, hogy kényszer. Pedig nem, önkéntes dolognak kellene lennie. Mindig próbáljuk őket motiválni, meg olyan feladatot adni, amit esetleg még élvezhetnek is. Nyilván nem küldjük őket tálakat mosogatni, meg macskaházat takarítani. Menjen kutyát sétáltatni, mert az jó! Az esetek többségében így azért működik a dolog. Szokták kérdezni tőlem, hogy mennyi van már meg az 50 órából? Én ilyenkor csak nevetek. 50!? Már az 1050-en is túl vagyok, de én ezt szeretem csinálni.

 

Tulajdonképpen mi is a feladata nálatok egy önkéntesnek? Te miket szoktál csinálni?

Mi eleinte nem mehettünk be a kennelekbe, csak kutyát sétáltattunk. Most már más a helyzet, mi is bemegyünk a kölyökkennelbe, fürdetünk, takarítunk és segítünk amiben csak tudunk. Már magunktól is észrevesszük, mikor mit kell csinálni, de eleinte még mindenért szóltak, hogy most épp ezt, vagy azt a feladatot kellene elvégezni. Ahhoz, hogy egy kutya gazdisodjon sok jó kép kell, általában én fotózok Egy önkéntes kint van nyáron 40 fokban, szakadó esőben, szakadó hóban. Mindig! Ezért néha hülyének néznek minket, mert mindezt a kutyákért tesszük! Aki még nem volt kint, az nem tudja mi zajlik itt. Szeresd azt, amit csinálsz, és soha életedben nem fogsz dolgozni. Nálam ez nagyon igaz!

 

Van olyan, aki ezért lenéz? Hogy lehetséges ez? Inkább példa értékű, amit csinálsz.

Akik negatív véleménnyel vannak rólam, vagy arról amit csinálok, azok valószínűleg nem érték el azt az életben, amit szerettek volna, és valamilyen szinten fáj nekik, hogy én meg azt csinálom, amit szeretek. Néha próbálom elmagyarázni, hogy én miért csinálom, vagy mit érzek, de általában nem értik meg. Amit csinálok, az szerintem jó, és innentől más véleménye nem is érdekel. Mindenki csinálhatná azt, amit szeretne, hogyha tenne érte. Nagyon ragaszkodom ehhez a helyhez. Úgy érzem, hogy itt szeretnek. Nem akarok senkit sem megsérteni, de idegenek, akik nem ismernek, mondogatják, hogy minek járok ide, miért vagyok itt én többet, mint más önkéntes, miért mindig csak azok a kutyák. 10 hónap után nem fogom itt hagyni az Alapítványt, úgyhogy az ilyen vélemények egyáltalán nem érdekelnek már.

 

Összetett feladatnak tűnik az önkéntesség, nyilván kell rátermettség is, meg egyfajta belső indíttatás. Mit jelent számodra az, hogy önkéntes lehetsz itt?

Sok mindent! A csapatnak egy a célja: hogy az emberek normálisan tartsanak állatot, mert ami itt van, az katasztrófa. Nem is értem, az emberek hogy tudnak így bánni egy állattal. Nem etetni!? Visszahozni egy kutyát, mert ugat!? Könyörgöm, kutya! Mit csináljon, nyávogjon? Szeretek itt lenni, egész nyáron itt voltam. Egy hetet hagytam ki, amikor nyaralni voltunk. Egyébként amikor csak tudok jövök! 2013. október 5-én volt a Bujtoson a Fesztivál az állatokért rendezvényünk, akkor nyilvánosan is köszönetet mondtak az Alapítvány vezetői a kitartó, önfeláldozó és folyamatos munkámért. Kicsit meg is hatódtam ott a színpadon állva.

 

Mennyire engeded közel magadhoz a kutyákat lelkileg? Meg szoktad siratni őket, ha örökbefogadják?

Megtanultam jól hozzáállni a dolgokhoz. Nagyon hozzám nőnek, de igyekszem erős lenni, és nem megsiratni minden kutyát. Volt akiért zokogtam persze. Mikor ide jöttem, Milli volt az első, akivel összekerültem, vele voltam a Fesztivál az állatokért rendezvényen is. A Futorobi játszóházban voltunk tanévzáróval egybekötött örökbefogadó napon, amikor volt nálam két kutya: Panni és Polly. Ők Németországba kerültek ki, őket is megsirattam. Most nemrég került hozzánk Nina a kölykeivel a tiszarádi telepről. Egy kölyök tűnt erősnek, azt hittük, hogy legalább az az egy túléli, de sajnos elpusztult. Őt is megsirattuk. Mindig van 1-2 kutya aki jobban kötődik hozzám, és a szívemhez nő, de mindenkivel ugyanannyit kell foglalkozni, mindenki igényli a törődést, és ezt meghálálják. Csak rájuk kell nézni.

 

Sokat hallani és látni, hogy Németországba kerül egy kutya. Miben másak a kutyatartási szokások Magyarországhoz képest? Voltál már kint?

Sokkal másabb ott minden! A magyarok állattartási téren kicsit tudatlanok. Visszahoznak egy kutyát azért, mert ugrál!? Meg kell nevelni. Közösségi oldalakon, hírportálokon látni és olvasni olyanokat… Például most Pest közelében halott boxert találtak egy konténer mellett. Hogy!? Nem is értem. Zacskóban kirakni kiskutyákat!? És mi minden nap ilyeneket tapasztalunk. A németek imádják a kutyákat, néha külön szobájuk van. Elvitték a kis szerelmemet, Millit, egy három gyerekes családhoz. Rendszeresen kapok képeket a családtól. Imádják! Na ő jó helyre került. Még nem voltam kint, de szeretnék kimenni. Persze csak szétnézni, látni hogy hova kerülnek a kutyák, nem hagynám itt az Alapítványt hosszú időre. Ide csak hétvégén tudok kijönni, de hétköznap az iskolában is mindig az Alapítvány van az eszemben. Dolgozatírásnál előfordul, hogy az alapítványos kis kártyám van a kezemben.

 

Mit gondolsz Te, jól tartod Totót? És a környezetedben élőkön mit látsz?

Én jól tartom a kutyámat, igyekszem mindent megadni neki, és mindenre megtanítani. Sokan mondják, hogy mindig csak az Alapítványnál vagyok, és a sajátommal nem foglalkozok. Dehogynem! Suli időben nem tudok kijönni, mert tanulni kell, de délutánonként 1, 1-5 órára lemegyünk sétálni, tanulni. Mindig mindent át kell ismételni. Makacs önfejű kis ördög, olyan, mint a gazdája. A környezetemben élők is igyekeznek jól tartani a kutyájukat. Sokszor kérnek tanácsot is tőlem, mit hogy tanítsanak meg nekik. Egy a lényeg: nem szabad feladni.

 

Azt vettem észre, hogy sokszor hiába Rólad kérdezek, többes számban válaszolsz. Nem az a válasz, hogy „én”, hanem hogy „mi”.

Mert a csapat az első! Olyan nincs, hogy én egyedül csináljak valamit. Mindig itt van Csilla, vagy a fiúk. Nem én sétáltatok kutyát, hanem mi! Nem nekem kell takarítani, hanem nekünk. Egy család vagyunk, és ehhez a családhoz bárki csatlakozhat. Mindig próbáljuk az emberek jó oldalát meglátni, akármennyire flegma, vagy hisztis, tudatjuk vele, hogy igenis számítunk rá, és ez egy csapat! Szívesen fogadunk új embereket, mindenre nyitottak vagyunk. Együtt vagyunk!

 

16 éves létedre nagyon bölcs vagy. Honnan ez az erő? Mit tanultál még mióta itt vagy?

Sokan mondják, hogy felnőttes vagyok. Lehet, hogy a kutyák és a csapat tanított meg erre. Ők a családom! Fontos kapcsolatokra tettünk szert, barátságok születtek. Megtanultuk mi az a felelősségtudat, és sokkal kitartóbbak vagyunk! Vagyis vagyok… Nehéz magamról beszélni, mert itt a csapat az egység! Ha feladom, eltűnik a cél. Megpecsételem a sorsom, hogy nem érhetem el a célt, azért, mert nem akarom. Régebben volt olyan, hogy ha valami nem ment, egyszerűen feladtam. Pedig nem szabad. Ha egy kutya nem sétál szépen pórázon nem feladni kell, hanem megtanítani rá. Igen, talán a kitartás erősödött a legjobban. És türelmesebb is vagyok. Korábban egy rossz szóra képes voltam felhúzni magam. Ma már nem. Felesleges.

 

Hogyan tovább? 2 év múlva érettségi, jön a továbbtanulás kérdése. Mik a terveid?

Továbbtanulás céljából is az állatvédelem lenne az első. A Debreceni Egyetemre szeretnék menni, vadgazda mérnöki szakra. Szükség van rájuk állatkertekben, nemzeti parkokban, vadásztársaságoknál. Meg ez is kötődik a természethez és az állatokhoz. És persze mellette maradok az Állatbarát Alapítványnál is. Állatorvos is akartam lenni. Egész jó tanuló vagyok, de ez kevés, mert ott a kitűnők között is válogatnak.

 

Az látszik, hogy nagyon kötődsz az Állatbarát Alapítványhoz, gondolom azért, mert itt igazán önmagad lehetsz, és fel tudsz töltődni. Milyen pozitív élményekkel gazdagodtál mióta itt vagy?

Rengeteget fotózunk, és ezek hatalmas élmények szoktak lenni, bár fárasztó is. Ülj le, marad, nézz ide. Füttyszó, nyávogás, csettintgetés. Mindent megpróbálunk bevetni egy jó kép érdekében. Nyáron macskát is fürdettünk. Annyi karmolást még életemben nem láttam emberi kézen, mint amit akkor összeszedtem. Ennek ellenére azt mondom, jól bírta. Brigi kutyánk hatalmas termetű és nagyon erős. Őt is megpróbáltuk megfürdetni. A kiskádba természetesen nem tudtuk betenni, így maradt a slagos, locsolós megoldás. Az egyik önkéntes napon nem voltuk túl sokan, és unalmunkban elkezdtünk röplabdázni. A labda természetesen az első ütésnél belement a csatornába. És ki mászott érte? Persze hogy én, ki más!? Mondjuk ez is a csapatmunkáról szólt, mert utána láncszerűen húztak ki a csatornából a többiek, egymás kezét fogva. Zajlik az élet, minden nap egy élmény. Hiába úgy indulunk neki minden szombatnak például, hogy végre egy nyugis nap. Még talán sose jött össze.

 

Mit mondanál az embereknek, miért jöjjenek ide?

Ez nem egy kötelező dolog. Ezt szívből kell csinálni! Ráadásul egy nemes célt szolgálunk vele, hiszen az állatok megérdemlik, hogy jól bánjanak velük! Mi szívesen fogadunk mindenkit, mert egy szuper csapat tagja lehet.

 

Estók Csilla! Te, mint Eszter barátja, és hasonlóan aktív önkéntes, mit mondanál el Róla? Milyen lány Eszter?

Nagyon lelkes! Imádja a kutyákat. Mindenben segít, amit mondanak neki, azt meg is csinálja. Bármit megtesz a kutyákért, és soha nem adja fel! Bárkinek bármilyen problémája van, rá lehet számítani! Annyi mindenben segít, de tényleg! Ő a csapat lelke! Mindig mindenkit erősít, ösztönöz és lelkesít, hogy ne adjuk fel és vigyük véghez azt, amit elkezdtünk. Ha Ő nem lenne velünk, teljesen más lenne itt minden. Ha új önkéntesek jönnének, és Eszter nem lenne… Nem biztos hogy az újak sokáig bírnák.