Kategória: Hétköznapi Hősök

Nehéz szavakat találni egy olyan emberre, aki él-hal a kutyákért. Aki ösztönösen szereti őket, ugyanakkor nagyon tudatosan bánik velük. Számtalan dologban szerzett jártasságot, de egyvalamit soha nem hanyagolt: a kutyákat! Úgy tud bánni velük, ahogy kevesen, és ezt valószínűleg a négylábúak is érzik. Hol rontjuk el, mi, egyszerű gazdik, és mit kellene máshogy csinálnunk? Milyen tiszteletreméltó célja van a kutyákkal kapcsolatban? Ezekről mesél Pelyvás Csaba.

 

Kutyásoknál mindig az egyik legfontosabb kérdés, hogy mikor és hogyan kerültek kapcsolatba a kutyákkal.

Én nullától 6 éves koromig Nagykállóban éltem, azóta viszont nyíregyházinak mondhatom magam. Kutyánk nagyjából mióta megszülettem, mindig is volt. Úgy 16 éves lehettem, amikor az első kutya került hozzánk úgy, hogy vele már komolyan elkezdtem foglalkozni. Ekkor kiderült, hogy van hozzá tehetségem, érzékem, és egy pillanat alatt úgy megfogott ez a kutyás világ, hogy egy fél évvel később már egy kutyakiképző mellett kezdtem segédelni. Azóta, immár 23 éve a kedvenc elfoglaltságaim közé tartozik.

 

Egyébként hivatalosan Neked mi a szakmád? Hol tanultál?

Nagyon hosszú lenne a lista, mert 9 különböző végzettségem van, de ebből már néhány nem érvényes, mert az OKJ bevezetése előtt szereztem meg őket. Természetesen van például egy kutyakiképzői végzettségem, ezen kívül van 3 különböző számítástechnikai végzettségem, kommunikáció és művelődésszervező szakokat végeztem felsőoktatásban, volt eladói végzettségem, dolgoztam biztonsági őrként, ugyanis ez volt az a munka, ahova az ember magával vihette a kutyáját. Kiadványszerkesztői végzettségem is van, ami az újságírással alkothat jó párost, illetve még ezermillió dologgal foglalkoztam, de ami állandó volt, az a kutyázás. Nem csak munka, hobbi, kikapcsolódás és feltöltődés is egyben.

 

Ezeket mennyire tudod hasznosítani? Jelenleg mi a hivatalos munkád?

Jelenleg az Állatbarát Alapítvány kommunikációs koordinátora vagyok, úgyhogy a szerzett szakmák nagy részét szerencsére tudom hasznosítani.

 

Kutyakiképzőként volt már olyan, hogy feladtad? Hogy egy kutyára azt mondtad, hogy vele nem lehet mit csinálni?

Nem! Minden kutyával el lehet érni egy bizonyos szintet, ezt a szintet pedig a kutya és a gazda közösen határozzák meg. A kutyának is van egyfajta határa, lehet tudni melyikük okosabb, melyiket könnyebb vagy nehezebb irányítani. Összességében ki lehet jelenteni, hogy a probléma általában a gazdákkal van. Mindig azt szoktam mondani, hogyha valaki hozzám jön a kutyájával, hogy nálam 70%-ot a gazda tanul és csak 30%-ot a kutya. És ezzel még nagyon baráti arányt mondtam. Ha az ember megfelelő módon nyúl hozzá, irányítja és megfelelően viselkedik a kutyával, akkor a kutya meg fogja csinálni, amit kell, nyílván a saját határain belül.

 

Volt olyan kutya, amelyikben csalódtál?

Nem. Ugyanis a kutyákat is, mint általában a dolgokat, a helyükön kell értékelni és kezelni. Meg kell azt látni, hogy mennyi az, amit ki lehet hozni belőle. Ennyi a kulcs.

 

És olyan gazdi, akiben csalódtál?

Számtalan, dehát ez természetes, hiszen a kutyák sokkal tisztább, ösztönösebb lények, az ő határaikat jobban tiszteljük. Amikor viszont látom egy gazdán, hogy sokkal több van benne, és csak az ő akarata és elszántsága hiányzik hozzá, hogy megvalósítsa, mert nem tesz bele mindent amit kellene és tudna, na olyankor lehet benne nagyot csalódni.

 

Ennyiféle tapasztalat birtokában, milyennek látod a nyíregyházi kutyatartó társadalmat?

Nem biztos, hogy lehet egységes társadalomról beszélni. Sajnos kezd elvárosiasodni a kutyatartás. Ez azt jelenti, hogy olyan kutyákat is lakásban tartanak, amiknek nem ott lenne a helye. Ebből nagyon sok konfliktus adódik kutya és gazda között is, hiszen nem a megfelelő módon kezelik a kutyát. Nem kutyaként tartják, hanem gyerekként. Ezzel önmagában nem lenne baj, mert nyilván a lakásban tartott állat általában valamilyen pótlás. Én is tartottam lakásban kutyát, 4 évig laktunk a 7. emeleten, de kiválóan beilleszkedett, és mivel jó kontrollban volt, nem volt probléma. Nem magamat akarom ezzel fényezni… Apropó fényezés: Fényező és mázoló volt az első szakma amit megszereztem. Visszatérve a kérdésre, a lakásban tartott kutya nagy előnye, hogy az ember-kutya kapcsolat mélyebb tud lenni, mint a kint tartott kutyák esetében. Viszont én azt vallom, hogy aki nem tudja biztosítani kutyájának a kívánt és megfelelő mozgásmennyiséget, az ne tartson lakásban kutyát. Nekem anno nem okozott lelki törést az, hogy megfogjam a kutyám, és elmenjek vele 5 km-t sétálni. És ez nem csak a mennyiségről, a minőségről is szól. A kertes házban tartott kutyát is ki kell vinni sétálni, hogy ne mindig ugyanazok az ingerek érjék, mert ha egyszer jön valami új, azt nem megfelelően fogja lereagálni. Vagy félénk vagy agresszív lesz. Ezért jó, ha a kutyát különböző élethelyzetek elé állítjuk, így megtanulja, hogy ezeket a váratlan ingereket semlegesen reagálja le. Sokan ezt rontják el, ezért nem lesz jól szocializálva a kutya. Lakásban tartottaknál az is gyakori, hogy más kutyákhoz sem engedik oda, mondván, „Jaj, bántani fogja az én Fifikémet!”

 

Vannak sztereotípiák. Például hogy a kis kutya agresszívabb, harapósabb, mint a nagy kutya. Szerinted ezek mennyire igazak?

Alapbeállításként nem jellemző. Annyiban igaz, hogy a divatfajták minősége leromlott sajnos. Mindegyiké. Csak hogy egy példát mondjak, a németjuhászok csípője nagyon leromlott, és az idegrendszerük is egyre gyengébb. Ez a helyzet a dobermannal is: őzikék lettek az igazi nagy, egygazdás őrző-védő kutya helyett. Ez lett a rottweilerekkel is. A küllem a kisebbik gond, de az a baj, hogy az idegrendszerük is bánta a sorozattenyésztést. Ilyenkor ugye nem a minőségre törekszenek. Egy a lényeg, hogy ezek a problémák már idegrendszer alapúak, amikkel nem lehet túl sok mindent kezdeni. Ha viselkedésbeli probléma van, akkor más a helyzet, az a kutya még tökéletesen nevelhető.

 

Már itt dolgozol a menhelyen. Mennyire látsz különbséget nevelés szempontjából egy itteni kutya és egy olyan között, aki rögtön tenyésztőtől gazdásodik, és még semmilyen inger nem érte?

Talán meglepő dolgot fogok mondani, de igazából nincs köztük különbség, nevelhetőek. A szerzett élmények és tapasztalatokban van különbség, ezekre pedig rá kell jönni. Saját példa: van egy menhelyről örökbefogadott kutyám, 5 éves volt, mikor hozzám került. Rengeteg mindent törtek bele. Ha meghúztam a pórázát egy picit erősebben, hirtelen összement 15 cm-t, annyira megijedt. Amikor a seprűt először a kezembe vettem, a kutya pánikszerűen menekült, tehát seprűvel verték. Ha egy másik kutyával verekedésbe keveredett, és megvédte magát, akkor őt verték meg. A fektetést taposva „tanították” neki, és részegen rendszeresen verték. Ez mind kiderült, amikor hozzám került, és elkezdtem vele dolgozni.

 

Arra hogy jöttél rá, hogy részegen verték korábban a kutyát?

Hazamentem 2, azaz kettő darab sörrel az arcomban, tehát messze nem voltam ittas. A kutya jött elém, örült nekem, és amint megérezte az alkoholt, abban a pillanatban megint összement és rettegett. Azóta ő nagyon kiegyensúlyozott lett, mert amikre rájöttem menet közben, azokat ellentétes, pozitív ingerekkel, vagy épp semleges ingerekkel sikerült belőle kioltanom. Ez nagyjából 2 éves munka volt.

 

Tenyésztőtől is van kutyád?

Nincs. Jelenleg a feleségemnek van 2, nekem pedig 3 saját kutyám. Gino, sötét ordas németjuhász, innen van a menhelyről, Zizi, rajzos németjuhász, a gyepmesteri telepről, és az ő kölykük Jethro már nálam született. Nekem már nagyon régen nem volt kölyökkutyám, és ez az alom csak azért jött létre, mert azt akartam, hogy legyen egy kutyám, amit a nulláról én nevelek. Összesen 11 kölyök volt, a 10 testvére úgy ment el tőlem, hogy hozzá voltak szokva azokhoz az ingerekhez, amikhez úgy gondolom, egy kutyának tudni kell jól hozzáállni. Tehát ismerték a gyerekeket, idegen kutyával, idegen emberrel jól kijöttek, ismertek különböző zajhatásokat, a vizet szerették, nem ijedeztek. Ezekre én tréningeztem őket, mert azt szerettem volna, ha úgy mennek el tőlem, ahogy én is szeretnék elhozni egy kutyát.

 

Megválogattad a leendő gazdikat? Utánajártál, hogy biztosan jó helyre kerüljenek?

Igen. Természetesen hatalmas ráfizetéssel adtam oda az almot. Annyit kértem értük, amennyi éppen az aktuális oltási költsége volt, ellenben csak olyan gazdához mentek, akinél tudtam hogy jó kezekbe kerülnek. Emiatt 100 ezer Ft mínuszra jöttem ki az egész történetből, mert az én kutyáim mindent megkaptak, amit meg kellett. Két hetes koruktól minden nap megittak egy liter kecsketejet, de tökéletesen is néznek ki! Az egyiküknek van egy immunrendszeri betegsége, ő most nem néz ki jól, mert szőr alig van rajta. Csak hogy lásd, mennyire jó helyre került, a gazdái egy éve birkóznak ezzel a problémával, és még mindig viszik, és keresik a lehetőségeket és a megoldást, és nem adják fel!

 

Nem sajnáltad őket?

Nem. Nagyon jó kutyák voltak, csak én úgy vagyok vele, ha hozzám az udvarra bekerül egy kutya, akkor az többet nem megy ki! Értsd jól. Kivéve a kölykök, akik nálam születnek. Nem sok ilyen eset volt, talán három. Nem volt se a neme, se a színe meghatározva, csak a tulajdonságai, ez alapján választottam ki ebből az alomból maradásra Jethrot.

 

Mik azok az alaputasítások, amiket egy kutyának mindenképpen tudnia kell?

Ha nem a saját kutyámról van szó, akkor egyetlen egy dolgot várok el tőle. Azt, hogy ha a gazdája azt mondja neki, hogy gyere ide, akkor menjen oda. Ezzel az egy paranccsal nagyjából mindenféle veszélyhelyzetet meg lehet akadályozni.

 

És ezt hogyan lehet megtanítani egy kutyának?

Leginkább motivációval és pozitív megerősítéssel. Ha sikerül becsalni egy dinamikus mozgással (mert arra mindig jobban figyel), akkor jutalmazni kell és dicsérni. A lényeg mindenféle kutyanevelési és –tanítási kérdésben a következetesség: ugyanabban a szituációban mindig ugyanaz a válasz érkezzen. Nem szabad elnevetni ha a kutya éppen szökdécselni akar, és nem megfelelő opció, ha visszafordul szaglászni. Oda kell mennie és kész. Ezt nem szokták a gazdák tartani, főleg a pici kutyáknál, ezért válhatnak félénkké vagy agresszívvá.

 

Tehát a „Gyere ide!” a legfontosabb egy idegen kutyánál. A saját kutyáidtól mit vársz el?

Kettő dolgot tanítok meg nekik először: Gyere ide! és Ereszd! Én tartottam Pitbull terriert is, a világ egyik legjobb kutyája. Ahogy minden terrier, tele van akarattal, és ha ezt a hatalmas energiát sikerül munkába fordítani, akkor határ a csillagos ég, mindent el lehet velük érni! A nagyobb kutyáknál ehhez komoly fizikai erő is társul, hozzájuk nagyon tudatos gazda kell.

 

Jól gondolom, hogy a kutyáid többségét őrző-védő feladatokra képzed ki?

Régebben ez valóban így volt, most nem. A fogáskészségük ugyan megvan, de nem tanítottam őket őrző-védő feladatra. A menhelyi inkább társ, de szaganalizátornak tökéletes lett volna. Képes egy szagnál megállni, és 10 percig elemezni. Vélhetően ő egy nagyon jó szag-azonosító lett volna, ha ebbe az irányba nevelik, mert benne megvannak ezek a készséges.

 

Már nem lehet erre kiképezni?

Lehetne, csak a való életben nincs erre szükség. Ezt elsősorban nyomozati munkában használják, én ilyet nem végzek vele, szóval felesleges. Gyógyászati diagnosztikában is használnak ilyet, hiszen a kutyák többsége képes kiszagolni a rákos daganatot, de erre is jobb minél korábban ráállni, és specifikusan nevelni. A kereső kutyákat általában apporttal tanítják, ők mindig a labdájukat keresik, csak egy idő múlva preparálják nekik a későbbi keresnivaló szaganyagával, robbanószerrel, kábítószerrel, stb. Amikor megtalálja, akkor jeleznie kell, és az sem mindegy ezt hogyan teszi. Egy kábítószeres vagy cigarettakereső kutya szétszedheti nyugodtan az ülést, ami alatt megtalálja a cuccot, a robbanószeres viszont ezt nem teheti meg. Neki azonnal be kell feküdni, mert ha elkezd rombolni, működésbe hozhatja a robbanószert. Nagyon komoly kiképzésük van, komoly vizsga mind a kutyának, mind a vezetőjének.

 

Nekem egy 6 éves yorkshire terrierem van, aki az alapokat tudja. Nem akarom speciális kutyává képezni, de a „Gyere ide” még nem tiszta. Meg tudom még erre tanítani?

Igen, csak hasonlóan az emberhez, minél több kialakult szokása van, annál nehezebb megváltoztatni, de nem lehetetlen. Annyi kell, hogy a kutya elfogadja, hogy Te irányítasz, mert általában ez szokott probléma lenni. Következetesség! Ez a kulcsszó egy gazdánál. Oda kell figyelni önmagadra és a kutyádra, így tanulható ez is.

 

Mi a legnagyobb sikered, amit valaha egy kutyával elértél?

Pont itt a menhelyen volt egy kutya, Zorba, aki 2 évig nem volt hajlandó kijönni az ólból. Vele egy 6-7 hónapos rehabilitációm volt, aminek a végén ő kikerült Németországba, és jelenleg ő rehabilitál sérült gyerekeket. Mindentől megrettent, és most ő segít másoknak már 4 éve. Talán ő az egyik legnagyobb siker.

 

Mi volt a legnagyobb kudarc?

Nem volt! Mindenhol tudtam az adott szituációtól egy picit előrébb lépni, így nem lehet semmit kudarcnak nevezni.

 

Mi az, amit Te tanultál a kutyáktól? Mert hogy ők sok mindent tanulnak Tőled, az látom, tudom, de ők mit tanítottak Neked?

Fú, nagyon sok mindent. Minden egyes kutyától tanulok a mai napig is, és nem csak szakmailag, emberileg is. Megtanultam nagyon tisztelni őket. Azt az akaratot, kitartást és feltétlen ragaszkodást, amit annak az embernek adnak, aki végre normálisan tud hozzájuk nyúlni (és ez nem azt jelenti, hogy szétbabusgatja). A bizalmat, amikor egy félénk vagy épp agresszív kutya újra meg tud nyílni. Itt van Démon kutyánk. Hihetetlenül agresszív volt, be sem mertek menni hozzá, csak úgy, hogy vízsugarat engedtek rá, amíg kitakarították a kennelt. Az első alkalmakkor tépte a rácsot, amikor közeledtem felé, és látszott, hogy meg akar ölni. Vele eljutottam odáig 3 hét leforgása alatt, hogy megszokta azt, hogy ember van a közelében, előjött belőle a pozitív kölyök, leült elém, és pacsit dobott. Már nem szorította a vaslapátot, ami a korábbi veréseire emlékeztette.

 

Sosem féltél?

Ó dehogynem. Nagyon sokszor. Aki azt mondja, hogy nem fél a kutyáktól, az hazudik. Mindig kell hogy legyen egy egészséges tartás, főleg ha olyan típusú munkát végzel mint én, mert mindig benne van a harapás veszélye.

 

Adódik is a következő kérdés, milyen sérüléseket szereztél?

Sokat és sok félét. Ennyi idő alatt nem volt nehéz, de tanulni kellett belőlük. A legnagyobb sérülést talán pont Démonnal szereztem, de baleset volt. Látszott rajta, hogy ha őt támadás éri, kőkemény agresszióval fog válaszolni. Egyszer sáros időben kivittem sétálni, megcsúsztam, és pont rá estem, ő pedig ezt rögtön támadásnak fogta fel. Bekapcsoltak az ösztönei, meg a „tanultak” és volt egy élet-halál harcunk. Túlzás nélkül. Az esésem után ő volt nyerő helyzetben, befogott a csípőmre, majd a combomra, majd jött a torkomra. Ekkor sikerült benyúlni a szájába, és letolni a csatornapartra, felálltam, és onnantól nem volt helyzeti előnye. Már tudtam higgadtan cselekedni, betettem az alkaromat a szájába, mert ott tudja a legkisebb sérülést okozni, és tudtam, hogy ott van a pórázán a fojtó nyakörv, így egy másfél perces levegőmegvonással sikerült őt leszedni a karomról.

 

Azóta milyen a kapcsolatotok?

A legnagyobb barátom! Most is, ha odamegyek, lenyalja a fejemről a bőrt.

 

Érzelmileg mennyire kerülsz közel a kutyákhoz?

Az előbb amikor Zorbáról vagy Démonról beszéltem, akkor láthattad… Ezt viszonylagos távolságtartással kell kezelnem, hisz a kapcsolatunk csak bizonyos időre szól. Megsiratni nem sirattam senkit. Az öröm mindig nagyobb, hogy végre jó helyre kerül! Bár volt már olyan, hogy visszaszökött hozzánk! Ilyenkor mondom azt viccesen, hogy valamit mégiscsak jól csinálunk. Saját kutyánál más a helyzet. Volt akit megsirattam. Talán kicsit keményen fog hangzani, de minél többet temetek el a sajátjaim közül, annál higgadtabban tudom kezelni a helyzetet. A könnyebb nem jó szó, de másképp dolgozod fel.

 

Mi az, amiben egy kutya többet ad számodra, mint egy ember?

Tökéletesen megbízható és kiszámítható, ha az ember ismeri. Elcsépelt, de a feltétel nélküli szeretet, és az, hogy képes lenne bármikor az életét áldozni érted, amikor szükség van rá… Ez kevés emberről mondható el. Aki nem tartott kutyát, az ezt sosem fogja megérteni. A gondoskodást tízezerszeresen kapod vissza. Rengeteg lánccal kapcsolódik a lelkedhez.

 

Kutya vagy macska?

Kutya! Szeretem a macskákat is, de én abszolút kutyás vagyok. Tisztelem a macskákat is, mert ha visszakerül a természetbe, képes egyedül megélni. Megfagyott macskát még nem láttam, mindig talál magának valamilyen zugot. Megfagyott kutyát már sajnos igen, és ez a gazda gondatlansága.

 

Van olyan, amikor nem kutyákkal foglalkozol?

Van. Olyankor irodai munkát végzek a menhelyen. Meg persze vannak más hobbijaim is. Imádok hegyikerékpározni, ha tehetem mindig mindenhova bringával járok, ugyanakkor szeretek vezetni is. Régebben sokat olvastam, mostmár sajnos kevesebb az időm rá. Szeretem a történelmet is, sok mindennel el tudom magam foglalni, széles az érdeklődési köröm.

 

Kutyakiképzőként milyen jövőt látsz magad előtt, mik a terveid?

Most fogom újraindítani a kutyaiskolámat Sóstóhegy végén. Nagyon távlati cél pedig, hogy létrehozzak egy rehabilitációs központot nem kizárólag, de elsősorban menhelyes kutyák számára, akikkel nem tudnak foglalkozni, viszont szükségük van rá.

 

Te leszel a magyar Cesar Millan?

Igen és nem. Szerintem ő a leghitelesebb a tv-sek közül, de nem szabad elfelejteni, hogy ez show, megvágott műsor. Jó dolgokat szokott tanítani a gazdáknak is, egész hiteles, egy dologgal viszont nagyon nem értek vele egyet, a magyarázattal. Amikor a különböző energiaszinteket boncolgatja az egyébként ösztönös, vagy kutyába kódolt viselkedésekre. El kell adni a műsort, és így eladhatóbb. A módszerek jók, az eredmények jók, csak a magyarázat kevésbé hiteles.

 

Magánemberként mik a tervek?

Magánemberként minden rendben, köszönöm szépen, 2 héten belül megszületik a kisfiam, úgyhogy itt is minden a megfelelő irányban halad. Boldog vagyok. Sok helyzethez tudok alkalmazkodni, el tudom magam képzelni kutyák nélkül, de nem szeretném!

Hamarabb tanult meg énekelni, mint járni. – tartja a mondás. Ez nála is elmondható, és az éneklésnél már csak zongorázni tanult meg korábban. Lételeme a zene, szinte minden zenei stílusban megtalálja önmagát. A színpadon mindig a legjobb formáját hozza, és a benne lévő érzéseket megpróbálja maradéktalanul átadni közönségének. Már többször bizonyított zenekarával, a következő lépcsőjük pedig a VIDOR nagyszínpad! Szeptember embere, Cserepánya Miroszláv.

 

Kezdjük a legkézenfekvőbb kérdéssel, ami a nevedből adódik. Mikor és hogyan keveredtél Magyarországra?

Nekem az őseim Magyarországról származnak, én egyébként Kárpátalján születtem, Ungváron 1985. március 9-én. A rendszerváltozás után a családomból szépen lassan mindenki elkezdett kiszállingózni. Az első indíttatás a visszatelepülésre az volt, hogy ott kint nem volt megfelelő az általános- és középiskolai képzés. A szüleim is és én is úgy gondoltuk 11-12 éves koromban, hogy itt megfelelő színvonalon tudom majd folytatni tanulmányaimat, és könnyebben fogok boldogulni.

 

Magyarul beszélni itt kellett megtanulnod, vagy Kárpátalján?

Én 100%-ig, színtiszta magyar vagyok, a nagyszüleim se tudtak egy árva kukkot sem oroszul, sem ukránul, talán nagyapám egy alap szinten. Én egy pici faluban nevelkedtem, ahol a lakosság 90%-a magyar volt, így természetesen én is magyarul szólaltam meg. Az már csak egy járulékos dolog, hogy az akkori rendszerben, ha bementem egy boltba, három különböző nyelven is kérhettem azt a kiló kenyeret, így megtanultam perfekt oroszul is.

 

Azt tudod hogy a nevednek van-e magyar megfelelője?

Nagyon sokat nyomoztam utána, hogy mikor van a valódi névnapom, mert sokáig nem tudtam. 2003-ban találtam egy kibővített naptárt, ott pedig a július 3-át, tehát a Miroszláv a magyar Kornélnak felel meg, de az életben nem fogom megváltoztatni a nevem! Tükörfordításban ilyen békeszerető, béketűrő embert jelent. Meg azt is tudom, hogy Csehországban, Lengyelországban, minden országban más-más napra esik.

 

A zenével mikor és hogyan kerültél kapcsolatba?

Gyakorlatilag kisgyerekkoromban, 2-3 évesen. Anyukámék azt mesélték, hogy aktívan szólt Jackson-nak a Thriller albuma, én pedig arra ráztam a fenekemet. 4 évesen már templomban énekeltem szólistaként. Mélyen vallásosak voltak a nagyszüleim, ezt örököltem, így kerültem a templomba, és kezdődött el gyakorlatilag az egész.

 

És hogyan folytatódott?

Harmadikos általános sulis koromban költöztünk egy nagyobb városba, és mivel engem nagyon érdekelt a zongora, meg alapvetően a zene, és megvoltak a lehetőségek, hogy ebben az irányban tanuljak, a szüleim beírattak egy ilyen iskolába. Szóba került a hegedű is, a tangóharmónika is, de én azt mondtam, hogy nem, csak és kifejezetten a zongora az, ami vonz.

 

Szülők, testvérek mennyire támogattak ebben?

Testvérek nem, mivel egyke vagyok, abból is az irigyebb fajta. Nem adok a csokimból, nem adok a banánból, semmiből nem adok. A szüleim és a keresztszüleim viszont 100%-osan támogattak, beleértve az unokatestvéreimet. Megvolt a zongora, megvolt az elektromos billentyűzetem, otthon bármikor gyakorolhattam, senki nem szabott gátat. Olyannyira nem, hogy 8 évesen már egy stadion előtt játszhattam. Egy határ melletti kisváros futballstadionjában tartották mindig a zeneiskola nyárzáró gáláit, és én ott kaptam szerepet. Egyébként a szüleimnek is volt némi kapcsolatuk a zenével. Édesapámnak volt próbálkozása, ilyen tipikus garázszenekar formájában, nagyapám viszont nagyon jól énekelte a magyar nótákat, nagymamám templomi kórusban énekelt.

 

Ilyenkor általában azt szokták mondani a szülők, hogy gyerekem, zenéből nem lehet megélni. Neked nem mondták, hogy keress valami rendes szakmát?

Nem, mivel rögtön az elején kiderült, hogy az átlagtól sokkal komolyabban veszem a zenét, és egész kis koromban komoly céljaim voltak. Volt, akinek az volt a célja, hogy este lemenjen focizni. Nekem az volt a célom, hogy másodikosként negyedikes darabokat játsszak, negyedikesként pedig nyolcadikosakat. Gyakorlatilag lételemem lett, hogy zenéljek.

 

Szóval beköltöztetek Nyíregyházára, és…?

A Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnáziumban tanultam. Kárpátalján is úgy nézett ki, hogy jártam egy középiskolába és mellette még külön zeneiskolába. Itt is így történt, a gimi mellett a Vikár Sándor Zeneiskolában tanultam tovább 4 évig. Majd irány a főiskola. A 8 osztályos gimi időszaka alatt lett egy mentorom, akit a mai napig nagyon szeretek és tisztelek, ő Vargáné Belinszki Etelka, ének-matek tanár a Kossuth Gimiben. 2003-ig, amíg – hála neki – juniorban indultam profi népdaléneklési versenyeken, mindent megnyertem. Országos versenyeket is, és tulajdonképpen itt kezdődött az éneklés része, amikor már nem csak egy zongora mögé bújtam. Később a klasszikus zenét abbahagytam, többféle ok miatt. Éreztem, hogy ez keretek közé szorít. Ez volt később a népzenével is. Úgy éreztem önmagában már nem tud újat adni. 2001-ben kerestek meg a Kossuth Gimiben, hogy játsszak egy zenés daljátékban. Ez bejött annyira, hogy 19 éves koromig ilyen zenés daljátékokban játszottam. 2005-ben kezdtem el foglalkozni a könnyűzenével úgy igazából és így lett egy új igazi mentorom, Kazár Paja.

 

Jelenleg hány zenekar tagja vagy?

Folkfusion Band, amivel a VIDOR Fesztiválon találkozhatnak legközelebb; a Cool Company, ami régebben Dimenzió zenekar néven futott; illetve van egy másik, ami kifejezetten a saját kedvtelésemre játszik funky, soul, r’n’b dalokat, tehát ez a tipikus feka stílus húzható rá, ez pedig a the Ziller’s Stuff.

 

Ezek közül melyiket érzed leginkább a sajátodnak?

Nekem is megvan a saját stílusom. Egy nagyon jó zenész kollégám évek óta külföldön dolgozik, ő mondott egyszer egy nagy életigazságot: „Egy művész nem akkor igazán művész, ha mosolyogva és jókedvvel előadja azt amit szeret, hanem akkor igazán művész, ha ugyanígy, profizmussal adja elő azt is, amit nem szeret.” Vannak ezekben a zenekarokban átfedések, de ami a leginkább közel áll hozzám, az a Folkfusion és a Ziller’s Stuff.

 

Hogyan születnek a dalok? Maradjunk a Folkfusion Band-nél.

Az első koncepció az volt, ami a nevében is benne van. Folk és Fusion. Tehát van valamilyen népzene, és beleépítünk valamilyen mai groove-ot, például funkyt, rock stimmt és még sorolhatnám. Később rájöttünk, hogy nem biztos, hogy ez a megfelelő mód, ezért elkezdtünk dalszövegeket írni. Hangulatfüggő egyébként. Ha én írtam valamit, akkor először volt meg a dal, aztán építettem rá a szöveget. És persze mindig úgy próbáljuk, hogy azért legyen valami mondanivalója is a szövegnek.

 

Van olyan zenekar, amelyik inspirál Téged, esetleg valaki, aki példaképnek mondható?

Példakép? Jackson. Legeslegnagyobb! Ezt a fajta érzést inkább a Ziller’s-ben tudom igazán kiélni, ez teljesen másfajta irányvonal. A Folkfusion összetettebb, ezért nem emberekre vagy zenekarokra szedném szét, inkább stílusirányzatokra. Belefűzöm az amerikai underground rappet, rythm groove-okat például, és minden olyan mást is, amit úgy látok, hogy jó, és passzol az én stílusomhoz (is).

 

Jelenleg van kedvenc dalod, ami most nagyon benne van a füledben?

Ez furin fog hangzani, mert ettől a stílustól teljesen eltérő dalok vannak a fejemben. Mr. Probz – Waves például, mert az egy dolog, hogy tuc-tuc muzsika, de én ilyenkor megkeresem azt az énekest, aki előadja, és úgy megint más hallgatni. Aki nagy ikon még nálam, Justin Timbarlake évek óta. Az ének- és tánctudása, a zenekara, a zenéi, az, hogy több hangszeren játszik, hogy mindig jól néz ki. Megköveteli magától és maga körül a profizmust. Vagy mondhatnám most Sam Smith-t is, Rudimental vagy Prodigy, ők mind-mind vérprofik.

 

Elég összetett ízlés. Gyakorlatilag bármit meghallgatsz.

Egy kivétel azért van.

 

Kitalálhatom? Mulatós zene!?

Talált! Nem vagyok érte odáig. Felsőbb szinten szabályoznám, hogy ne lehessen játszani. Ez nem autentikus népzene, és senki nem tudja nekem megmagyarázni, hogy abból származik. Van Parno Graszt, Ternipe, vagy Csík zenekar vagy a 100%-os tisztaságú cigányzene. Ezek autentikusak, ezeket szívesen meghallgatom, de mulatóst, ha lelőnek se! Óriási szakadék van a két irányzat között.

 

Gondolom nem csak abból élsz, hogy énekes és zenész vagy. Polgári foglalkozásod van?

Természetesen van. Emberekkel foglalkozom. Én azt vallom, akkor lehetek igazán ember, ha művész is és polgár is vagyok egyben, és ezt a kettőt ötvözöm. Mindkét részében emberekkel foglalkozom. Az egyikben érzelmeket közvetítek, a másikban igyekszem segíteni nekik. Mondjuk úgy, adminisztrációs munka. A zenélés egyébként nem a munkám, a hivatásomnak tekintem. „Nehéz kenyér, de szép szakma.”

 

Vége a munkádnak, ki kell kapcsolódni egy kicsit. Nálad ez hogyan történik?

Két nagy hobbim van. Több évvel ezelőtt én 60 kg voltam, egy ilyen valódi egyszálbél kölyök. Aztán jött egy fordulópont, és azóta egy másik életérzésem az edzés, ezzel tudok igazán kikapcsolódni. A másik hobbim pedig a számítógépes játékok. Igen, bevallom, „kocka” vagyok, és imádok az lenni! Valaki drogra, piára meg nőkre költi a pénzét. Én inkább táplálék kiegészítőkre és elektronikára. Mondjuk sorozatokat is szeretek nézni, az már lehet, hogy inkább függőség. Nagy kedvenc az Odaát vagy például a Vámpírnaplók. Szeretem a misztikus dolgokat.

 

Mi a legnagyobb siker, amit úgy gondolod, hogy eddig elértél az életedben?

Lengyelországban 2010 januárjában egy segélykoncerten 11 ezer ember előtt léptem fel a Folkfusion-nel. Hatalmas élmény volt. Nagy siker még, hogy 2012-ben nulláról kb ezer főre töltöttük meg a MR2 színpad nézőterét a Hegyalja Fesztivál utolsó napján, 10-ből 9-es kritikát kaptunk. Mészáros Árpád Zsoltnak nagyon sok koncertjén közreműködtem, ezek mind teltházasak voltak. És persze vannak kisebb sikerek, de hogy melyik a legnagyobb? Hmmm… Nagyon jó kérdés… Legyen a tavalyi VIDOR Fesztivál. Amikor csak megálltunk a téren játszani, és pillanatok alatt feltöltődött a tér emberekkel. Na az nagyon feltöltő élmény volt, és ott éreztem, hogy na igen, értékes, amit csinálunk!

 

Ha ekkora sikerek vannak, akkor lennie kellet kudarcnak is.

Voltak, igen, hiszen ez nagyon komoly árnyoldallal rendelkezik. A legnagyobb az volt, amikor 2009-ben egy MÁZS koncerten nagyot akartam alakítani, beleadtam mindent, és egy neves honlap fórum oldalán nagyon lehúztak, hogy mit keresek én ott, meg belerondítottam a koncertbe. Ekkor jött a fordulópont. Rosszfiút akartok? Megkapjátok. Szakállt növesztettem, izomzatot építettem, és jobb lett a kiállásom. Ez volt a mélypont. Mérges voltam és csalódott, igazságtalannak éreztem.

 

Evezzünk vissza kellemesebb vizekre. Hogyan kerültetek idén a VIDOR nagyszínpadára?

Ez egy hosszú érési folyamat, ezért nagyon megtisztelve érzem magam. 2007-ben a kisszínpad még a Krúdy Mozi parkjában volt, először ott léptünk fel. Az a kiállás, meg a mostani, ég és föld. 2008-ban megint kisszínpadra kerültünk, de még az is más elképzelések alapján valósult meg, egyik sem volt az igazi. Szóval ebben az ideiben benne van 7 év munkája, hogy minőségileg is be tudjuk vállalni a Nagyszínpadot. Mikor megtudtam, nem is öröm volt bennem, inkább megnyugvás, hogy végre! Beértünk! Egyébként nem tudom, hogy mi alapján választják ki a nagyszínpados fellépőket.

 

Hogyan készültök? Mennyire izgulsz?

9 éve mondhatom magam idézőjelben profi zenésznek úgy, hogy profikkal vagyok körülvéve, profi színpadokon állhattam. Most még annyira nincs nagy izgulás, majd ott, mielőtt felmegyek a színpadra, 5 percig, míg megindulok, és felérek. Ennyi kell. Akiben ennyi sincs, azt nem érdekli, hogy mit csinál a színpadon. Engem érdekel, én nagyon akarom élvezni majd azt, ami ott történik. Szinte minden nap próbálunk, amit azért nem könnyű összeegyeztetni, hiszen senkinek sem csak ez van az életében. Ezek általában hibakereső próbák. Ilyen-olyan apróbb hibákat kijavítunk, visszajátszunk, megint megnézzük, ötletelünk min lehetne még javítani.

 

Tervek a jövőre vonatkozólag?

Zeneileg egy Sziget Fesztivál, majd külföld. Mi önerőből építkezünk, így sokkal nehezebb bármit is elérni, viszont ha eléred, jobban értékeled, és tartósabb az eredmény. Persze vannak ugródeszkák, például egy tehetségkutató, de én nem látom értelmét, nem észszerű eladni magunkat. Magánemberként terv pedig a család, gyerek. Van egy gyönyörű szép menyasszonyom, vele már tervezzük az esküvőt, a gyereket, de ezek távlati tervek. A párom is művész, táncos, tehát nálunk nincsenek súrlódások, nincs féltékenykedés, tudja, hogy ez mivel jár. Most érzem magam stabilnak.

 

Volt valamilyen extrém koncert utáni élmény? Teszem azt, valaki a talpát akarta aláíratni?

Vannak dolgok, persze. A Margit szigeten kordonok közt kellett haladnunk, és szóltak a biztonsági őrök, hogy még véletlenül se nézzünk oldalra sem, csak egyenesen előre! Ó gondoltam én csak a zenész vagyok, mit dumál, alig aludtam. Egy pillanatra kibillentem, gyakorlatilag, ha nem fog meg, lecibálják rólam a pólóm. Vagy van, hogy plüssállatokat dobálnak fel, vagy hülyeségeket ordibálnak a színpad előtt és azt bírd ki röhögés nélkül. Intelligensen kell ezeket is kezelni.

 

Volt olyan, hogy elfelejtetted a dalszöveget?

Sokszor. El is szoktam mondani koncerteken, hogy van a Szerelem című szám, aminek olyan a szövege, hogy most már nagyon tudom, de az elején sokat kellett puskáznom. Volt, hogy részeket hagytam ki, szöveget cseréltem fel, versszakokat, sorokat. De ez a művészi szabadság! Imádom a művészi szabadságot. A lényeg hogy nagy hülyeséget ne mondjak.

 

Új lemez?

Hamarosan! Dolgozunk rajta. Zűr az űrben címmel. A többi titok.

 

Nagyon sejtelmes. VIDOR-on hallhatunk belőle új dalokat?

Természetesen! Ha már nagyszínpad, akkor kell, hogy legyen benne egy kis újítás. Persze vannak régebbi dalok, amikhez ragaszkodunk, például „Mikor legény voltam”, „Anglia”, stb. Még ha van aki azt mondja, hogy elcsépelt, akkor is játsszuk, mert ezeket már ismerik, és nekünk is ad valamiféle plusz töltést.

 

Miért éri meg zenésznek lenni? Akik most feltörekvők, miért ne adják fel?

Nemrég egy jó barátommal beszélgettem pont erről. Ha csinálod, akkor teljes erőbedobással csináld. Legyen része a napodnak, a kapcsolataidnak, az életednek, a lelkednek! Ha befejezed, és szimbolikusan lerakod a mikrofont, akkor tudd, hogy a lelkedből leszakítasz egy részt. És azt az ürességet, amit ott érzel, semmivel nem fogod tudni kitölteni. Egy zenész csak a zenével, egy táncos csak a tánccal, egy fotós csak a fényképezéssel, egy író csak a tollával vagy billentyűzetével. A lelkünk része! Aki feladja, az saját magát teszi tönkre, mert azt az űrt semmivel nem tudja pótolni.

 

Ez tökéletes végszónak! Két rövid kérdés azonban még felmerült bennem. Profinak tartod magad?

Igazból nem tudom manapság mit jelent az, hogy profi. Amikor kiállok a színpadra, profi módon oldom meg a rám bízott feladatot, hiteles akarok lenni, és ha ebből indulok ki, akkor igen, profi vagyok a magam nemében. Végigjártam a ranglétrát, és még most is járom. Ez lehet, hogy kicsit beképzeltségnek tűnhet, de hogy kívülről mit gondolnak az emberek, az egy dolog. Nálam sokkal önteltebb emberek vannak tizedannyi tehetséggel és hozzáértéssel és én soha nem szólom le őket, mert nincs jogom és nem az én dolgom, hogy ítélkezzek mások felett. Egy operaszínházban nem állnám meg a helyem, mert nem azt tanultam, az nem én vagyok. Mindenki a saját műfajában lehet és legyen profi. Én már több helyen letettem a névjegyemet, léptem fel sok ezer ember előtt. Már nem félek felmenni a színpadra. Volt amikor úgy mentem fel, hogy kiálltam, és remegett a kezemben a mikrofon, de ezt is felvállalom. Így épül fel a dolog.

 

Boldog vagy?

Az ember boldogsága sok pici örömből épül fel. Ha ezeket összerakom, akkor igen, az vagyok. Elégedett nem, mert soha nem vagyok elégedett magammal, maximalista vagyok. És pont ez hajt előre. Hogy még, még, még! Ha elégedett lennék magammal, na akkor lennék beképzelt.

 

Csak így tovább! Találkozunk a VIDOR Fesztivál Nagyszínpadán szeptember 3-án 19 órától!

És hírolvasó, és hírszerkesztő, és TV-s műsorvezető, és ceremóniamester. Egy igazán sokszínű ember, aki élvezi a média adta pörgést és zsúfoltságot. A hangjával sokak kívánságát teljesíti, sokszor azonban teljes valójában is láthatjuk egy-egy rendezvényen. Sosem tanulta a szakmáját, most mégis profi és nélkülözhetetlen. Akasztják a hóhért, avagy beszélgetés Gaál Tamással.

 

Tősgyökeres nyíregyháziként mi a véleményed a városról?

Szeretem a várost, jó érzés volt itt felnőni. Napról napra több az ismerős arc, bármerre megyek, ismerőssel találkozok, és ez nagyon jó érzés. Nincs nekem problémám egyébként sem a kapcsolatteremtéssel – a média világában fura lenne, ha ez gondot okozna – de valahogy itt mégis sokkal személyesebb a dolog. Az ember ezt akkor érti meg, ha van összehasonlítási alapja például Budapesttel. Így lehet rájönni, hogy Nyíregyháza milyen kis cuki, aranyos, kertvárosias hangulata van. Élhetőbb! Azt hiszem ez a jó szó.

 

Ezek szerint éltél hosszabb ideig Pesten.

Igazából nem. Tanulmányaimat ott végeztem levelező szakon, ezért néha muszáj voltam felmenni. Ilyenkor egy pár napot voltam csak ott unokatestvéremnél vagy épp barátoknál. Így sikerült megismerni a fővárost, de elég is volt. Persze lehet, hogy meg tudnám szokni, de Nyíregyháza mégiscsak Nyíregyháza.

 

Milyen gyerek voltál? Iskolában mennyire voltál bandavezér?

Az a helyzet, hogy ilyenkor mindig mindenkiről kiderül, hogy milyen gézengúz volt, meg rosszcsont. Én sajnos ilyen sztorival nem tudok Neked szolgálni. Olyan 7-8. osztályos koromban lehettem ilyen „bandavezér” a csapatban, de egyébként annyira nem. Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium tanulója voltam, hittanórákra jártunk, szóval elég vallásos nevelésben volt részünk, ráadásul az egyik legvisszafogottabb osztályba kerültem. Itt nem voltak nagy bandázások, sokszor én voltam a „feketebárány”, úgy, hogy más osztályban ugyanezzel a viselkedéssel nem lettem volna az. Szóval nálunk tényleg tanulás és jó magaviselet volt mindig. A főiskola már más volt. Ott 7 napból 5-öt buliztunk, jól éreztük magunkat, ahogy az lenni szokott a főiskolásoknál.

 

Jól sejtem, hogy itt kerültél szorosabb kapcsolatba a rádiózással?

Jól.  17-18 éves koromban elkezdtem rádiózni, így a főiskola mellett nekem gyakorlatilag már volt állásom. A 3-4. évben már egyre több mindent bíztak rám, így ebben az időben már alig kellett bejárnom, rengeteg tárgy alól felmentést kaptam. Kommunikáció és magyar szakra jártam, de akkor még nem volt meg a főiskolai rádió, ezért a PB Rádióhoz jártam, ami úgynevezett keleti frekvenciás sávon ment, a 70,88-on, ami ma már nem is létezik, de már abban az időben is alig volt olyan rádiókészülék, ami alkalmas volt a fogásra. Ez a rádió megszűnt, én pedig a Gold FM Rádiónál folytattam pályafutásomat.

 

Szerencsés vagy, hogy ilyen komoly szinten tudod hasznosítani a főiskolán tanultakat!

Az az érdekes, hogy a rádiózást én sosem tanultam! Teljesen autodidakta módon tanultam, éveken keresztül mondták nekem, hogy „Tamás, milyen béna vagy!”. Azt viszont senki nem mondta el, hogy hogyan kell híreket írni, mindenre saját érzésből jöttem rá.

 

Ez a sok negatív nem hátráltatott? Nem gondoltad azt, hogy ha ennyire nem megy, talán hagyni kellene?

Jól nem esett, persze, de próbáltam ezekből inkább tanulni. Az sose fordult meg a fejemben, hogy néhány lehúzás miatt én abbahagyjam azt, amit igazán szeretek. Már csak azért sem, mert anno egy érdekes, de pozitív mondattal indult az egész: A Kossuth Gimiben volt egy igazgató, aki egyszer azt mondta: „Tamáska, Neked olyan gordonka hangod van!” Na mondom mi a túró ez. És valahogy így indult az én történetem.

 

Szülők részéről volt valamilyen nyomás? Ők nem terelgettek a rádiózás felé?

Nem, abszolút nem. Mi a ’70-es árvíz idején települtünk be Nyíregyházára, és inkább ilyen mezőgazdasági vonal volt emiatt a jellemző a családban, édesapám is technikumot végzett. Szóval a rádiózás teljesen saját elgondolás volt. Olyannyira, hogy fogtam magam, bekopogtam a rádióba, hogy itt vagyok, szeretnék rádiózni.

 

Mintha egy igazi sikersztorit mesélnél.

Azért annyira nem indult egyszerűen. Elég erős tájszólással beszéltem, mondták is a rádióban, hogy jó a hangom, de azok „t”-k meg „d”-k nagyon durvák, azzal kezdeni kellene valamit. A autó nálam akkor még „ótó” volt, az Audi meg „ódi” tipikus szabolcsiasan. És ezeket le kellett vedleni. Mondták, hogy menjek be hetente egyszer, és majd meglátjuk, hogy milyen irányba fejlődök, segítenek majd hogy mit hogyan kellene. Így is lett, hetente egyszer mentem, közben pedig otthon gyakoroltam. Elővettem az újságot és gyakoroltam a hangos olvasást, hallgattam a nagyokat és próbáltam őket utánozni.

 

A bevezetőben olvasható, hogy több mindennel is foglalkozol. Melyiket érzed leginkább a magadénak?

A ceremóniamesterkedés az még viszonylag új keletű dolog az életemben, ezért a televíziózás és a rádiózás a válaszom erre. A TV-ben nincs akkora kihívás, ha csak a hírolvasásról van szó. Jó, arra rá kell jönnöd, hogyan ülj, hogy tartsd a fejed, hogy mozdulj, mit csinálj, hogy viszonylag normálisan álljon az öltöny, hogyan kell hangsúlyozni, stb. Ezek gyakorlással kialakulnak az emberben. Ilyen szempontból nem nagy kihívás, ugyanakkor mégis tök jó érzés, hogy ott vagy a képernyőn, és olvashatod azokat a híreket.

 

Ezzel szemben a rádiózás?

Na az igen! Élőben nyomni úgy, hogy érezze a hallgató, hogy hozzá szólsz, hogy ne kapcsoljon el, hogy ne legyen izzadságszagú, hogy természetesen tudj beszélni, hogy megnyerd a hallgatót. A kereskedelmi rádió ugye kicsit más, mint a közszolgálati. Nálunk 3 percet lehet beszélni. Ennyi idő alatt mondd el azokat az információkat, amiket el kell, jól add elő, ne kapcsoljon el, stb… Na ebben van kihívás!

 

Külön „műfaj” egy kívánságműsornak a vezetése, amit ugye Te is csinálsz. Szoktam látni azt a rengeteg kérést, ami 3 órába sem férne bele, Neked pedig 1-be kell belesűríteni. Mi alapján válogatsz?

Kulisszatitkokra vagy kíváncsi? Na jó: ezt nem én találom ki, ennek van egyfajta szabálya. Tehát hogy hírek után gyors zenével kell kezdeni, hogy a szöveg után felrázzuk a hallgatót. Vagy például egymás után nem lehet két magyar. Ha játszottam egy blokkban dance zenét, akkor utána legyen pop, magyarból is minden, lehetőleg rock is. Mindent kell! A kívánság műsor ilyen szempontból nem is igazán kívánságműsor. Gyakran inkább üzenetátadásról szól a történet, de a zenei repertoár 70%-a azért kérés. Vannak visszatérő hallgatók, akik például minden nap írnak. „Szia, szeretném meghallgatni Pál Dénest. Annyira szeretjük a hangját…” Nem játszhatom le minden nap ugyanabban a sávban, mert akkor mi van a többi hallgatóval? Az ő szempontjukat is figyelembe kell venni. Azokét, akik egyáltalán nem kérnek, csak szeretnének hallani egy zenei egyveleget. A teljesítéseknél tehát ez az elsődleges szempont.

 

Saját zenei ízlésed akkor nem befolyásolhatja az aznapi listát. Vagy mégis?

Kicsit azért igen. Ha van valamilyen holtpont, vagy senki nem kért olyat, ami éppen odaillik, akkor azt fogom lejátszani, ami nekem tetszik.

 

Ilyenkor egyedül ülsz bent a stúdióban. Milyen érzés gyakorlatilag egy mikrofonnal beszélgetni?

Eleinte nagyon érdekes érzés volt. Régen úgy rádióztunk, hogy CD-ket pakolgattunk. Volt két helyiség, egyikben a hangtechnikus, másikban a műsorvezető. Akkor nem lehetett dinamikus szövegeket nyomni, hogy elindul a zene, és úgy alábeszélsz. Ha intettél a technikusnak, indította a zenét, és így furán egymásra voltatok utalva. És ha valamit bakiztál, mert miért ne bakiznál, akkor a technikus beleröhögött a fejedbe. Hogy valaki velem szemben ült, és reagált dolgokra, az engem nagyon zavart. Szégyellős voltam. Úgyhogy nekem tök jó volt, amikor beültem egyedül a stúdióba, azt csináltam a technikával amit akartam, akkor indítottam a zenét amikor akartam.

 

Nem unalmas ezt egyedül csinálni? Hogy tudod felrázni magad ha esetleg egysíkúvá válik?

Egy idő után persze az emberben megjelenik a fásultság. Ilyenkor ha jön egy jó zene, vagy egy hallgató, aki azt mondja, „Jaj Tomikám, nagyon jól nyomod!”, vagy ilyesmi, akkor az fel tud rázni. A hallgatók nem is gondolnák, de azért itt is van egyfajta monotonitás. Lehet hogy huszadjára hallgatom aznap azt a zenét, ami egyébként nem jön be, de ezeken úrrá kell lenni, nem szabad hogy hallatszódjon a hangomban.

 

Mi a helyzet a visszajelzésekkel? Egy rádiós hogy tudja ezeket érzékelni?

A szeretet talán átjön, bár nehéz ez így az éteren keresztül. Talán amikor visszaszólnak, hogy „Köszi, hogy leadtad a dalt!”. Ez úgy fel tud tölteni. Alapvetően nem jellemző az emberekre, hogy csak úgy felhívnának megdicsérni. Ez már egy magasabb szintű emberi tulajdonság, és nagyon ritka. Ami nem feltétlenül baj, mert az ember a sok jó hallatán hamar el tud szállni. Viszont nem csak a pozitív megerősítések szoktak elmaradni, hanem – szerencsére – a negatívak is.

 

Szóval a hallgatók nem igazán kommunikálnak ilyen témában. Ti? Kollégák egymás között?

Nem igazán. Nem szoktuk egymást lehúzni. Legfeljebb a főnök adás után szól, hogy ez az irány most annyira nem volt jó.

 

Sokan azt gondolnák, hogy bemész 1-2 órára a légkondis kényelmes stúdióba, beszélsz egy kicsit és gombokat nyomogatsz, és ennyi a munkád. Mi a valóság?

Ez egy ugyanolyan munkaidős történet, mint bármelyik másik. Reggel 8-tól este 5-ig. Legalábbis az enyém. Én ugye a hírekért vagyok felelős, azokat koordinálom. Nekem ez az egy óra műsorvezetés majdnem olyan, mint amikor az ember csak úgy kiszabadul. Mint egy ebédszünet körülbelül. Nekem ez egy felüdülés, és ezt a kollégák is észre szokták venni. Napközben szépen átslattyogok a TV-hez, felolvasom a híreket, majd vissza a rádióba. És persze emellett néha járok interjúzni, sajtótájékoztatókra, olvasom folyamatosan az sms falat, keverem a zenéket, stb. Ilyen szempontból változatos a munkám, de mégis időben ugyanúgy dolgozok, mint bárki más.

 

Kicsit paradoxon, amit mondasz. Unalmassá tud válni, ugyanakkor változatos. Akkor hogy is van ez?

Igen. Lehet úgy dolgozni, hogy közben monotonná tud válni. Nem egy szalag mellett lévő meló, ahol szintén dolgozol és valljuk be, elég monoton. Ez másképp válik azzá.

 

Volt valamilyen hatalmas baki, amit az évek alatt elkövettél?

Rengeteg lenne, csak én próbálom az ilyeneket kiirtani magamból. Inkább élmények vannak, amiknél kicsi lefőttem, ami után azt mondtam, hogy bármi jöhet. A műsoromban van egy élő telefonos játék – ami most nyáron pihen –. Egyszer felhívott a hallgató, és meg is nyerte a pizzát, aztán valahogy szóba jött, hogy egyébként hogy van? Erre a válasz: „Hát édesapám pont most halt meg”… Szűz Máriám… De akkor miért játszol? Furcsán működnek az emberek. Lehet hogy őt ez lendítette túl a gyászon? És bemondja adásba! Erre mit tudsz mondani? „Fogadd őszinte részvétem”… El tudod képzelni!? Ültem, és konkrétan lefőttem, hogy ilyen létezik?

 

Extrém kívánság amit teljesítened kellett, vagy üzenet, amit át kellett adnod?

Nemrég XY kért egy zenét, és küldte saját magának, ha már más nem köszöntötte fel. Ez neki így elég rosszul esett. Vagy „Szia, Péter vagyok, ezt és ezt küldeném egy bizonyos kedves lánynak.” Ilyenkor ki tudja mi van a háttérben? Vagy egy bájos sejtelmesség, vagy épp mellékúton jár a srác. Az én műsoromban kívánni a közösségi oldalon lehet, ott azért nem nagyon írnak le extrém dolgokat. Ha olyan kollégát kérdeznél, aki az esti telefonos kívánságműsort vezeti, ő valószínűleg többet tudna mesélni.

 

Van olyan, amivel az őrületbe lehet Téged kergetni?

Ez függ igazából az ember aktuális lelki állapotától is. Normális kereskedelmi rádió vagyunk, és betelefonál a hallgató, hogy Rammstein-t szeretne kérni. Szerinted nálunk a rádióban szólt már valaha Rammstein, vagy Jolly és a románcok??? Hihetetlen. Ilyenkor meg kell neki mondani, hogy bármennyire is jó ez a zene, nem lehetne, hogy kér valami mást. És vagy kér mást, vagy nem. Vagy volt például a március 15-ei hóvihar, amikor mi nyilván megpróbáltuk folyamatosan tájékoztatni a hallgatókat. Ennek kapcsán kétféle üzenetet kaptunk egyfolytában: 1 – Nem tájékoztattunk megfelelően! Miért nem mondtátok be, hogy nincs áram? 2 – A csapból is ez folyik. Le lehetne pattanni a vihar témáról, mert már nagyon unalmas. Ezzel nem túlzok, konkrétan az egész stábot az őrületbe kergették.

 

Zeneileg amivel ki lehet Téged készíteni? És a másik oldal: mik a kedvenceid?

Mindent meghallgatok, rádiósként nem is tehetek mást. Ami közelebb áll hozzám esetleg ez a tuc-tuc diumdisuh-diumdisuh zene. Ami távol áll tőlem a Rammstein és hasonló hörgős zenék. Kasza Tibi összes a könyökömön jön ki. Majka – Belehalok… Minden kívánságműsorban kérik, annyiszor hallgattam, hogy már azt érzem, belehalok. Vagy például a mulatós zene érdekes. Nem szerettem sose, aztán a lagzik kapcsán kénytelen voltam megbarátkozni vele. Amikor először meghallottam Jolly-tól a No roxa áj-t, mondom ilyen nincs, és azon kezdtem el gondolkodni, hogy hová fajul a zenei világ. Ma már érdekes módon szívesen meghallgatom, mondhatni egész jó cucc.

 

Lehet hogy csúnya kérdés lesz, de más rádiót szoktál hallgatni?

Nem csúnya kérdés egyáltalán, természetesen szoktam! Már csak azért is, mert közben impulzusokat kap az ember, hallja hogy a másik hogy csinálja, tanul az esetleges hibákból, megfigyeli, hogy milyen zenék szólnak a konkurencián. A koppintást kell csak elkerülni.

 

Magadat jó műsorvezetőnek tartod?

Nem, bár rossznak sem tartom magam, azt hozzáteszem. Örök elégedetlen vagyok magammal kapcsolatban. Meg ugye nem tetszhetsz 100-ból 100 embernek. A legjobb arány a 70%.

 

Van fejlődési lehetőség? Neked mik a jövőbeli terveid?

Van fejlődés persze. Műfaji dolgokban is vannak még lehetőségek, amik úgy gondolom építhetik a személyiségemet, és gyakorlottabbá tehetnek. Ilyen az interjúk készítése vagy beszélgetős műsor vezetése. Ha az élet úgy hozza ezeket, szívesen kipróbálok bármit ezen a területen. Ezt csak úgy lehet, ha a munkád a szerelmed. És nekem az! „Magánemberként” terv pedig természetesen a családalapítás, és a közös fészek megteremtése. A rádiózás az fix, úgyhogy most inkább ezek a tervek foglalkoztatnak. Aztán ha a média világa hosszabb távon nem működne, akkor van egy másoddiplomám, szóval tudok menni HR-esnek.

 

Ha van egy kevés szabadidőd, mivel töltöd szívesen?

Sportolás. Ülök a Facebook előtt, és ujjbegygyakorlatokat végzek. Nem, vicceltem. Bringázni azt nagyon szeretek, meg füvet nyírni, és újabban rákaptam a futásra. Korábban is volt egy időszak, amikor rendszeresen és sokat futottam, aztán ez abbamaradt, és most újra kezdtem. Viszont zenét nem hallgatok közben. Egyrészt kiesik a fülemből a fülhallgató, másrészt elvonja a figyelmemet. Nélküle jobb ritmusban tudok futni.

 

És zárásként ezt a cikket „küldjük mindenkinek, aki szereti!”

Igen… Kösz a kreativitást! Évek óta ezt hallgatjuk, úgyhogy már alkalmazkodott hozzá az ingerküszöböm!

Még csak 38 éves, mégis lassan egész Nyíregyháza ismeri. Ha felmerül a zumba szó, sokaknak rögtön az Ő neve ugrik be. Számos városi rendezvényen megmutatta már mit is tud, és sokan követik, egyre többen járnak az óráira. Hogy mi a titka? Mi is az a zumba? És hogy került vele kapcsolatba? Ebben a hónapban a zumbázás koronázatlan királya, Kalapos Tamás válaszolja meg kérdéseinket!

 

Nyíregyházi születésű vagy, és azóta is itt élsz. Miket szeretsz ebben a városban? Mi tartott itt?

Így van, itt születtem, bár volt egy kis „kicsapongásom”, körülbelül 5 év Budapesten az iskola, a tánc és a munka miatt, hiszen zenekarok mögött nagyon sokat koreografáltam, és ezt könnyebb volt úgy csinálni, hogy felköltöztem a fővárosba. Eközben pedig a Táncművészeti Főiskolán elvégeztem három tanszakot. Viszont Nyíregyháza a szívem csücske, úgyhogy amint tudtam, haza is jöttem. Budapest szerintem eléggé személytelen, nem egy élhető város. Itt majdnem minden megvan, ami ott, csak kicsiben. Ráadásul itt több az ismerős. Ennek ellenére ezt a kalandozást nem bántam meg, mert nagyon sok mindent tanulhattam. Rájöttem, hogy amik miatt én felköltöztem, azokat innen is meg tudom oldani. Ha valaki csinál valamit, és azt jól csinálja, azt megtalálják vidéken is, ahhoz nem kell Budapestre költözni. Amit mi csinálunk, a szórakoztató szakma különösen ilyen. Ha jó vagy, úgyis híre megy.

 

Milyen zenekarok mögött dolgoztál?

TNT, Kozmix, Desperado, L.L. Junior. Csak néhány név azok közül, akiket mindenki ismer. A legbüszkébb a TNT-s időszakra vagyok, mert szeretem a zenéjüket is, és a magukat az embereket is nagyon jónak tartom, Dobrády Ákossal például mai napig tartjuk a kapcsolatot.

 

Gyerekként mennyit sportoltál, mozogtál?

Rengeteget, és ez a mai napig kihat az életemre, mert úgy gondolom a sport nagyon fontos. Nyitott vagyok minden mozgásra, minden labdajátékot szeretek. A tánc volt az alap sport persze, annak is minden fajtáját kipróbáltam. Főleg az oktatás részére koncentrálok mostmár, de van versenytáncos múltam is. 14 évig versenytáncoltam, voltunk országos bajnokok is. Aztán átkalandoztam a színház világába, Debrecenben és itt a nyíregyházi színházban is voltam, persze mindenhol táncosként. Majd jött ez a divathullám, a hip-hop, ami igazán én vagyok, amiben nagyon jól éreztem magam, és így elkezdtem kicsit hanyagolni a latin vonalat.

 

Nálatok az egész család ilyen sportos?

Mindenki elég mozgékony, igen, főleg a fiatalabb generáció. A zumbát konkrétan az öcsémmel és a sógornőmmel oktatjuk hárman. Gyerekkoromban például a szüleim erőltették, hogy igenis meg kell tanulni táncolni, és úgy tűnik, ez egy életre szóló dolog lett nálunk.

 

Hogyan kerültél kapcsolatba a zumbával?

Ugye a latin tánc szeretete az adott volt. Aztán elkezdtük nézegetni hogy mi van a „piacon”, és mi is az a zumba. Az öcsém unszolására elkezdtünk utána járni, hogy hogyan lehet ezt az oktatást elsajátítani, gyorsan elvégeztük a tanfolyamot, és így indult el a mi saját zumba programunk, ami nem a megszokott franchise rendszerben működik. Nem tisztán azt oktatjuk, amit a zumba nagyatyja kitalált, hanem már mi magunkat is beletettük úgymond. Ettől teljesen egyedi minden óra, és én úgy gondolom, hogy pont ettől ilyen népszerű és sikeres.

 

Tisztázzuk magát a fogalmat, hátha létezik még olyan, aki nem tudja: mi is az a zumba? Mit érdemes tudni róla?

Tulajdonképpen egy kardiofitness program, ami latin zenére épül. Egy Kolumbiából származó dolog, ami az aerobic és a tánc egyvelege. Lényegében ennyi. Gyors, ritmusos, vidám, ugyanakkor fárasztó és izzasztó mozgásforma.

 

Kiknek ajánlod és miért?

Mindenkinek aki szereti a zenét. Ez olyan sablonszövegnek tűnhet, de komolyan mondom. A Bujtosi Szabadidő Csarnokban is látszik, hogy az óvodástól a nagymamáig mindenki ott van, aki egy kicsit is szeret táncolni, és élvezi a zenét. Én mindenkinek ajánlom, hiszen egy olyan egy órás kardioprogramról van szó, ami nagyon hasznos. Van a zumbának több speciális fajtája, például az úgynevezett zumba toning, ami kifejezetten a szálkásítást szolgálja. Ez esetben kis súlyokat is használunk a mozgás során. Tehát nem igazán a táncos részét ragadja meg, ami ugye eredetileg a zumba lényege lenne. Jó dolog ez is, de ehhez már eszközök kellenek. Gondolj bele, ezer súlyzót becipelni a BuSzaCsa-ba, óra végén kihordani. Vagy mondjuk azt, hogy mindenki hozza magával a saját súlyzóját? Ez sem igazán működne, bár lehet hogy érdemes lenne kipróbálni. Viszont egyelőre annyira jól működik a saját zumbánk, és annyira szeretik, hogy erre nincs szükség.

 

Milyen visszajelzéseket szoktál kapni az óráidon?

Csupa jót és pozitívat kapunk szerencsére. Nem csak hogy elfogadták amit mi csinálunk, de nagyon szeretik is. Minden óra végén nagyon sokan odajönnek, kérdeznek ilyen-olyan dolgokat. Sokan megtalálnak Facebook-on is, őrület! Ezt tudni kell kezelni, meg hát ez ezzel jár. Amit csinálunk, ezt hozza magával. Ha valami jól működik, az emberek azt szeretik, akkor elkezdenek köré gyülekezni. Nekünk is van egy kis magunk, egy konkrét csapat, akik jönnek velünk akárhova megyünk. Kiírják valahol a nevünket, hogy fellépünk, a magból 20-30 ember biztos, hogy ott lesz. És ez a nagyon jó érzés és az igazán pozitív visszajelzés.

 

Mennyire van jövője szerinted ennek a fajta mozgásnak?

A zumba országos szinten, én úgy látom, már most iszonyatosan hanyatlásnak indult. Ugye mindig az újdonság varázsa hat, és már sok helyről hallom, hogy meghaltak a nagy zumba rendezvények, a nagy zumbaoktatók eltűntek, nem akkora létszámokkal dolgoznak. Én azt gondolom, az oktatónak a humort, és a személyes varázsát kell beletenni, attól fog igazán jól működni. Valamint nem ártana, hogyha valódi táncosok oktatnák, nem pedig lelkes amatőrök. Nálunk konkrétan szerencsére nem érezhető ez a visszaesés, 2 éve folyamatosan dübörög a zumba, a termünk fullon van, a BuSzaCsát is megtöltöttük, ott is teltház van. Ballagások idején, nyáron sem érzem azt hogy fogynánk. Egy durván 100 fős kilengés jobb-balra persze mindig van, de olyan 600 fővel dolgozunk folyamatosan a mai napig. Mi magunk nem járunk továbbképzésekre, mert úgy gondolom, arra nincs szükség, hogy székkel ugráljunk. Az már nem az a zumba, amit az itteni emberek szeretnek.

Zumbaoktatóskodásból meg lehet élni? Vagy Neked is több lábon kell állni?

A fő profil természetesen a tánc, országos hálózatunk van, elég sok városban jelen vagyunk. Emellett van egy szórakoztató cégünk, ami kimondottan programszervezéssel foglalkozik; és van utazási irodánk is. Emellé pedig ugye jön a zumba, az esküvői táncoktatás, szalagavató táncok, és minden más, ami a tánchoz kapcsolódhat.

 

Sokaknak ez a fajta zene és mozgás inkább kikapcsolódás. Neked a munkád. Te hogyan szoktál kikapcsolódni, bulizni?

Nagyon sokan mondják nekem, hogy soha nem látnak nyilvános helyen táncolni. Erre azt szoktam mondani, hogy a szobafestő sem festi ki a nappalit ha hazamegy csak azért mert unatkozik. Én imádok szórakozó helyekre járni és beszélgetni. Nekem a kikapcsolódás nem a tánc, hanem például a motorozás, vagy csak úgy bambulni ki a fejemből. Ugye körülöttem mindig nyüzsgés van és hangzavar, ezért nagyon tudom élvezni, ha egy kicsit csend van. Ennek ellenére nincs olyan, hogy ne szóljon mellettem valami, a zene az életem. Nagyon szeretem a rockzenét, és szeretek rock koncertekre járni.

 

Nemrég új rekord is született, amikor 6000 ember zumbázott egyszerre.

Ez egy egyedülálló rekordkísérlet volt, aminek a csúcsát eddig Budapest tartotta 1700 fővel. Mi a város segítségét kértük. Maga az ötlet már úgy 5 éve megszületett, de csak most találkozott a város és az én világom úgy, hogy ezt sikerült megvalósítani. Mozgósítottuk az általános- és középiskolákat, ami sokat segített, de nagy meglepetésünkre megmozdult az egész város. A teljes Kölcsey Gimnázium kint volt például azt hiszem 700 fővel. Összesen 6700 fővel regisztráltunk, ebből 6200 főt fogadott el a szakma képviselete, hiszen néhány simliskedő mindig van, ezért 20%-ot le kellett vonni.

 

Még így is hatalmas számról beszélünk. Milyen érzés volt ezt a színpadról látni?

Ez valami csoda volt. Komolyan mondom. Egy csoda! Fantasztikus volt. Ezért már érdemes volt megszületni. Amikor 6000 ember leköveti a mozgásod, elképesztő. Meg ugye a visszajelzések. Amikor elmegyünk egy általános iskolába, és a gyerekek szaladnak hozzánk, és mondják hogy ők is ott voltak, és milyen jó volt… Ez bizonyítja, hogy a munka amit csináltunk, beért. Tehát hogy 2015-re nekem már vannak szalagavatós osztályaim, azért elég morbid. Akkor lehet, hogy valamit jól csinálunk. Úgy gondolom, a város is megtalált minket, és mi is megtaláltuk a várost, és ez egész jól működik.

 

Akkor tulajdonképpen szerencsés embernek mondhatod magad!

Nagyon! A munkám a szerelmem! Ráadásul a magánélet is rendben, bár erről nem szoktam beszélni.

 

Jövőbeli tervek? Akár a zumbával kapcsolatban, akár Kalapos Tamásnak?

Ezt az élet mindig adja. Tervekben benne van, hogy ezt az idei 6000 főt szeretnénk jövőre megduplázni. Polgármester Úr nyilatkozatában benne volt, hogy jövőre Nyíregyháza 10%-át legalább szeretné egyszerre mozogni látni, ami azt jelenti, hogy majdnem 12 ezer főről beszélünk. Természetesen dolgozunk tovább, és reméljük hogy az emberek továbbra is szeretni fogják azt, amit csinálunk. Ameddig bírom, én tanítani szeretnék. A városban lévő fitness oktatók azért már tőlünk sokkal fiatalabbak. Nagyon ügyes és lelkes gyerekek. Mögöttünk viszont már ott vannak az évek, így a tapasztalatok is. A 20 év alatt hitelesek lettünk, és ezt szeretnénk tovább erősíteni. Mint magánembernek cél? Talán annyi hogy szeretnék majd gyereket.

 

Aki szintén táncos lesz?

Azt nem tudom, kényszeríteni nem fogom rá, az biztos. Az öcsém kisfia, aki az én drága keresztfiam lassan 5 éves, és minden akar lenni, csak táncos nem. Ez szerintem abból adódik, hogy az egész család táncol, és neki ez természetes. Szeret és tud táncolni, de hogy ő ebből éljen, arról szó nincs. Nekem teljes az életem, én így ahogy vagyok, jól érzem magam.

 

Volt olyan, aki esetleg azt mondta, hogy csak miattad kezdett el mozogni?

Igen, és neves táncosok lettek. Elkezdték, mert láttak dolgozni, látták hogy mit hogyan csinálok, és hogy ez működik. A tánc egy nagyon jó közösségformáló dolog. Mindegy hogy milyen fajtájáról beszélünk. Gyerekeknél például fontos szempont az is, hogy nem kint vannak az utcán, hanem egy felügyelt, ugyanakkor szabad és vidám közösségben. És nem csak az a jó, hogy valaki miattad kezd el táncolni, hanem az is, hogy generációk mennek ki a kezed alól. Én 16 éves korom óta tanítok ebben a városban, 20 éve szalagavatózok. Már valakinek a gyereke jár hozzám. Ez a zseniális, hogy 38 éves vagyok, és 2-3 generációt már tanítottam. Amikor az apuka behozza a gyerekét, mert ő is nálam táncolt, és azt szeretné, ha a gyerek is megtapasztalná az élményt. Ez a fantasztikus érzés.

 

Akkor elmondhatjuk, hogy büszke vagy magadra?

Nem magamra vagyok büszke, hanem arra, hogy amit csinálunk, az ilyen jól működik. Nagyon sok ember büszke lehetne akkor magára sok minden miatt. Én inkább arra vagyok büszke, amit felépítettünk, és hogy a visszajelzések alapján ez igenis jó dolog, és igény van rá! Arra, hogy szeretnek minket, és elfogadták azt amit csinálunk. A városban azért sok zumbaoktató van, valahogy az élet mégis minket igazolt. Erre vagyok büszke, nem magamra. Mindenki tehetséges valamiben, úgy gondolom nekem sikerült megtalálni, hogy én miben vagyok az. Én is kaptam már hideget, meleget. Volt aki önteltnek, beképzeltnek mondott, de erre azt mondom, aki dolgozik, annak mindig lesznek irigyei. Viszont arra büszke vagyok, hogy azt még soha nem mondták rám, hogy rossz táncos lennék.

 

Ilyenkor az ember azért akaratlanul is stresszessé válhat. Te hogyan vezeted le a feszültséget?

A zumba egy nagyon jó stresszoldó mozgás, de ha nem konkrétan zumba közben talál meg a feszültség, akkor én is kiabálok természetesen. Tányércsapkodásig mondjuk még nem jutottam el, de kiabálni azt szoktam. Hiszen valahogy ki kell engedni, nem maradhat bennünk.

 

Mi volt a legnagyobb sikered?

Talán az a legnagyobb siker, hogy gyerekeknek célt tudok adni. Gyerekek életét tudom úgy megváltoztatni, hogy jobb irányba terelem. Tök mindegy, hogy Dj Bobónak, vagy a Scooternek voltál a háttértáncosa. Az semmi ahhoz képest, amikor bejönnek „roncs” gyerekek a tánciskolába, elvált szülők gyerekei, és fölépíted őket. Én ezt tartom szakmailag a legnagyobb sikernek! Ez pszichológia és pedagógia egyben. Bejön egy gyerek, aki sérült, össze van törve, és elkezded felépíteni. A mozgásukra rá van írva, hogy milyen háttérből jöttek. Aki bejön, és 10 perc után mosolyogva bújik oda hozzád, na ők lelkileg rendben vannak. Rajtuk látszik, hogy szeretet veszi őket körül, és igényük is van a szeretetre. Vannak akik viszont teljesen máshogy reagálják le a dolgokat, ők esetleg félénkebbek, agresszívabbak. 3 perc után én látom rajtuk, kit hogyan kell kezelni, kihez milyen út vezet.

 

Egy koreográfiát hogyan állítasz össze?

Érzésből, ami jön. Nem ülök le papírral hogy jobb vagy bal láb ide vagy oda. Sose értettem azokat az oktatókat, akik videóról tanulnak. Elmennek egy helyre, és ott ráerőltetik az emberekre amit ők kitaláltak. Szalagavató kapcsán én elmegyek, felmérem az osztály képességeit, megnézem milyen arcok vannak ott, és így egyedileg születik meg minden tánc. Ezért sikeresek a szalagavatós osztályaim. És ezt valószínűleg ők is érzik, mert ebben az évben 14 szalagavatós osztályom volt. 1995-ben, mikor a legelső szalagavatós táncomat tanítottam a saját osztályomnak, akkor országos bajnokok lettünk 167 indulóból. Aztán a következő néhány évben szintén elhoztuk a szalagavató kupát.

 

Ezek szerint, ha most bármilyen zenét bekapcsolnék Neked, tudnál rá azonnal koreográfiát csinálni.

Igen. Bár attól függ… Néptáncot például nem. Én magam tudok és szeretek néptáncolni, de nem tanítom. Erre nagyon jó szakemberek vannak, főleg itt a Nyírségben. És ugyanígy vagyok a balettel. Én maradok a latin, a divattánc és a hip-hop világában, ebben otthon vagyok, ezt csinálom.

 

Mit mondanál az embereknek, miért kezdjenek zumbázni?

Azt szoktam mondani, aki még nem volt nálunk a Bujtosiban zumbázni, az nem tudja, milyen buli-hangulat van. Családi program lett mostmár az embereknek. Apuka jön a gyerekkel és megvárja amíg anyuka zumbázik. És végignézik, tehát már szórakoztató műsor is. Nagyon sok szórakoztató elem van benne, ugyanakkor elég kemény kardio program. Szóval jöjjön mindenki nyugodtan azért mert egészséges, mert humoros, és mert közösségformáló. Látjuk, hogy barátságok szövődnek. Ráadásul senki nem foglalkozik azzal, hogy ki kicsoda. Mármint olyan értelemben, hogy ki kinek a kije, ki miben jött, ki mivel jött. Itt mindenki egyszerű ember, és ugyanolyan izzadtan, csatakosan és felszabadultan fog hazamenni. Ez nem csak nálunk van így. Bárhova menjenek, a lényeg hogy az emberek mozduljanak ki a mindennapi megszokott tespedtségből, álljanak fel, és menjenek mozogni, mert az egészségük a legfontosabb!