Kategória: Hétköznapi Hősök

Illa-berek, nádak-erek, a motorosok jó emberek! – és minél több motorost ismerek meg, ez annál inkább igaz mondásnak tűnik. Mi van akkor, ha valaki nem csak hajtja a kétkerekűt, hanem Ő maga is építi a járgányt!? Akkor az van, hogy szerelmes lesz, ahogy Ő is. Minden megépített motorra a saját gyermekeként tekint, óvja és félti őket. Nyíregyházán született, itt éli mindennapjait, és esze ágában sincs elhagyni a várost. Mégis világhírű, és az ország legjobb motorépítői közt tartják számon februári hősünket, akit mindenki csak Jónás Testvér néven ismer. A Péter Sándorral készített interjú következik.

 

Mióta él Nyíregyházán?

1958 óta, mert ekkor születtem. Azóta itt vagyok, és csak annyira hagytam el a várost, míg felmotoroztam Pestre, vagy egy-egy országba elrobogtam.

 

Mennyire lehet ebből a kis városból népszerűségre szert tenni? Elvégre egy világhírű motorépítővel beszélgetek…

Nem tudom, hogy mennyire vagyok világhírű. Országosan az ilyen típusú motoros berkekben ismerik a nevem, de külföldről is kaptam már számos visszajelzést. Az interneten ott a kis térkép, tele zászlókkal, amik olyan helyekre mutatnak, ahol ismernek. Hál’ Istennek zsúfolt kis térkép ez. Mégsem biztos, hogy világhírnévről beszélnék, az azért szerintem túlzás.

 

Sosem gondolta azt, hogy esetleg a fővárosból könnyebb lenne lépni? Mi tartotta itt Nyíregyházán?

Nem gondolom, hogy onnan könnyebb lenne. Az tartott itt, hogy jó a közeg. Amikor Pesten vagyok, alig várom, hogy hazaérjek, egyszerűen nem bírom azt a zsúfoltságot, a tömeget, a pörgést. Itthon minden sokkal emberibb, nyugodtabb, rendezettebb. Budapest nem embernek való. Nekem az túl sok, de lehet, hogy ez már a korral is jár.

 

Még azt a korszakot is jól ismeri, amikor nem volt internet. Gondolom már ekkor elindult a motoros őrület. Hogyan kezdődött?

Hogyne ismerném… Még mobiltelefon sem volt. Én sem éltem mindig kertes házban. Laktam én bérházakban, a megyei tanácson, mert apám ott volt sofőr, anyám meg titkárnő. ’72-ben kaptam egy pedálos Simsont nagyapámtól, innen kezdődött az egész motoros őrület. Apám is már 5 évesen belém injektálta a motorőrületet, mert ő motocross versenyző volt. Tudod, akkoriban a Tiszavasvári felüljáró helyén volt egy cross motor pálya… – Ja, dehogy tudod, honnan tudnád, akkor még sehol se voltál. – A cross pálya mellett volt egy szerelőcsarnok, és akkor, ott megcsapott engem a kipufogó füstje. Unokabátyám is motorozott, nagybátyám is, faterom is, nagyfaterom is, szóval ebben a motoros közegben nőttem fel, nagyon nem tudtam más irányba menni. Sok versenyző haverom is volt.

 

És ebből hogy következett az, hogy a cél a motorépítés?

Ez nem ötlet alapján jön. Megcsináltam a motorom, másnak ez tetszett, megkérdezte hogy ki csinálta, mondtam hogy én. Az elgondolás, hogy Te motorépítő akarsz lenni, ebben a formában felejtős. Egy 1958-as motort csináltam magamnak, azzal mentem Hajdúnánásra, odajött egy kisfickó és nagyon nézte. Aztán egyszer csak hívott, hogy az a motor az enyém volt-e. Mondtam hogy igen, mire megkérdezte, hogy eljöhet-e Nyíregyházára, mert lenne egy pár szakmai kérdése, mert ő motorépítő akar lenni. Hát mondtam hogy bocsika, ez nem így megy, mutassa meg az ő motorját, majd megmondom a véleményem. Fú, Te ha még láttál hulladékot… Júúúúj. Orrán – száján ömlött az olaj. Mondtam neki hogy ezt már felejtsd el, mert mindig a motorod alapján fognak megítélni. Olyan nincs, hogy gagyi a motorod, de azért Rád bíznak egy 2 milliós járgányt.

 

Milyen árban mozognak ezek az épített motorok?

Hogy fogalmazzam meg ezt szépen? Sok nullás árkategória. Ha valaki ilyen extrákra vágyik, akkor azt meg kell fizetni. Ennyi. És nem csak a szaktudást, meg a befektetett munkát. Ebben a kategóriában az alkatrészeknek is meg van a maguk ára. Nekem volt a mikrofonos motorom, ami versenyen 2010-ben második helyezést ért el. Azt a mikrofont, amit ráálmodtam, ma már katalógusban meg tudod venni. Levédetni meg megint horribilis összegbe kerülne. Ha minden találmányomat le akarnám védetni, akkor nagyon sokat kellene fizetnem évente. Büszke vagyok ezekre nyilván, de azért idegesítő is. A motorod összegét meg ugye tovább emeli a forgalomba helyezés is. Nézd meg hogy külföldön mennyiért helyeznek forgalomba egy épített motort? Emberi összegért, nálunk viszont nem kicsi a szorzó…

 

A család mennyire tudja tolerálni ezt a költséges, és hajnalokba nyúló munkát?

A párom mindenben támogat, segíti, elfogadja, elismeri a munkámat, tiszteli a hobbimat. Ezt nyugodt háttér nélkül nem is lehetne csinálni. Úgy gondolom, hogy ezt a hátteret én szerencsére teljes mértékben megkapom, véleményem szerint ez egy tartós kapcsolat legfontosabb alapja. A gyermekeim is imádják a motorokat, a fiam is akar jogsit motorra, a lányom szintén bele van szerelmesedve.

 

A motorosoknak van egy jellegzetes stílusuk. Ön mikor volt utoljára nyakkendőben?

Ez most komoly? Te tényleg ezt akarod megkérdezni tőlem? Fúúú… Volt nekem olyan egyáltalán? Talán a gépszerelő lakatos szakmai vizsgámon. Anyám a nyakamra tekert egy olyan kultúrkapcát, de azóta semmi. Nagyapámat imádtam, ezért pár éve az ő temetésére felvettem egy fekete inget tele Harley Davidson felirattal, meg vettem egy fekete tornacipőt, meg egy élére vasalt nadrágot. De csak mert szerettem a nagyfatert. Ezek csak külsőségek.

 

Mennyire nehéz ezeket a motorokat eladni és forgalomba helyezni?

Csúnyákat ne mondjak, igaz!? Ez pont olyan, mint a nyakkendős kérdésed. Egy műszakira nagyjából 40 vizsgabázist végig kell járni, mire valahol megértik, hogy a motorépítés nem arról szól, hogy a vázba belenyúlunk. Abba nem. Neked is ott van a csontvázad, arra épül minden. Vázhoz, kerékhez, futóműhöz, fékhez nem nyúlok hozzá. Ez a külcsínről szól, hogy más tank van rajta, más ülés, és ilyesmi. Nem tudom ez miért csípi az emberek szemét. Tisztelet persze a kivételnek. Külföldön beviszed, első kérdés hogy széria, vagy épített motor. Ha épített, akkor jönnek az erre kiképzett szakemberek, megnézik a hegesztéseket, és mindent ami a biztonságos motorozáshoz kell, és kész. Ezeket is követni kellene, nem csak az X-Faktort. Sajnos Magyarországon ehhez még nem nőttek fel. Nemhogy fejlődést, inkább visszafejlődést tapasztalhatunk az évek során. Ideje lenne már, hogy nálunk is legyen egy külön erre hivatott, speciálisan képzett szakemberekből álló vizsgabázis, hogy a hozzá nem értés miatt ne kényszerítsék a magyar motorosokat abba az irányba, hogy csupa gyári-szürke, szépségektől mentes motorokkal járjanak az utakon, ezzel megfosztva minket az egyediségtől, a különlegességektől és az alkotói szabadságunktól. Jelenleg akár egy háttámla miatt is elhúzzák a motorodat, még akkor is, ha gyári. Ha nem azzal együtt vetted a motort, akkor leszereltetik. Hiába van benne a gyári katalógusban is. Sajnos ez a helyzet. Remélem, lassan elindulunk a fejlődés útján ezen a téren is. Már nagyon égető lenne.

 

Hogyan készül el  egy egyedi építésű motor?

Mielőtt elkezdenék építeni egy motort, leülök elé, sokáig csak nézem, elszívok közben egy doboz cigit, és egyszer csak látom magam előtt, hogy hogyan fog kinézni. Első lépésként a motort darabokra szedem, teljesen lecsupaszítom a vázig. Lekerülnek a motorról a felesleges gyári sallangok, mindent az alapoktól kell kezdeni. A legapróbb alkatrészig mindent átgondolok, semmi nem kerülhet vissza, ami nem odavaló, vagy már elhasználódott. Majd jön az időigényesebb, tőlem független rész, amikor megrendelek valamit, és vagy itt van 4 nap alatt, vagy nem. Volt hogy 8 hónap múlva ért ide az alkatrész. Sőt olyan is volt, hogy közölték, hogy azt már nem is fogják gyártani. Na akkor erre találni kell megoldást, legtöbbször saját kezűleg megtervezem és legyártom, ez a leggyorsabb és legbiztosabb. Esetleg keresek a haveri körben valakit, aki majd telefonál mondjuk Hollandiába, és ha ott elvállalják, akkor várok, hogy megérkezzen. Ez a legrosszabb, a várakozás. Ehhez a motorhoz a váz 6 hónapig jött a tengeren. Mondom annyi idő alatt én is átúszom… Elkezdenek szépen sorban nagy nehezen megérkezni az alkatrészek, és elkezded felállítani a motort. Közben jön olyan alkatrész, ami persze nem passzol hozzá, és akkor napokig azt igazítgatom. Utána keresek egy fényezőt, aki jól elcseszi a festést. Ehhez a részhez is van sztori.

Kíváncsian várom.

Szombaton volt a kiállítás, reggel 8-ra be kellett csekkolni. Csütörtök este még itt volt kiterítve a motor, gondoltam hogy ebből nem lesz semmi. Végre elkészült a fényezés, ami rettenetesen ragyás lett. Majdnem sírógörcsöt kaptam. Ahogy beraktam az utolsó csavart, már itt volt a busz, nem volt idő újrafesteni. Odaértünk, és persze rögtön a festés volt az, ami szemet szúrt, jött a kérdés, hogy „hol lehet ilyen király ragyás festést csináltatni?”. Mondtam a haveromnak, hogy ezt a fószert most üsse le, mert csak kötekedik. A végén kisült, hogy fényező a csávó, és már mióta kísérletezik, hogy mindenhol ilyen egyenletes ragyásra tudja festeni a motort. Egy darabig még azt hittem hogy szívat, de rájöttem hogy halálosan komolyan beszél. Mondtam is neki, hogy Amerikából rendeltük, „Black Crater” névre hallgat. Szóval hiába csesztük el a fényezést, a motor mégis olyan jól nézett ki egyben, hogy elhozta a fődíjat.

 

Amíg megcsinál egy motort megrendelésre, mennyire szokott a szívéhez nőni?

Hát erről van szó… Most is itt egy motor, amit el kellene adni, de nincs szívem. Épp csinálok egy másik kis feketét, de már most a fejemet vakarom, mert mire a végére érek megszeretem. Csak a gyerekem…

 

Mennyi idő alatt készül el egy motor?

Ez nagyon változó, sok mindentől függ. A legrövidebb idő talán a mikrofonos motor volt, egy kiállításra készült el 3 hónap alatt. A leghosszabb, ha jól emlékszem talán 1 év volt, de nem az idő számít, nem lóverseny ez, hanem a végeredmény. Márpedig a jó eredményhez sok idő kell, meg kell adni neki a módját.

 

Mennyivel tudnak menni ezek a motorok?

Amennyit húzol neki, annyival. Azért a seggrakéták közt is vannak kasztok, melyik mennyit bír. Mi is szoktunk menni 170-el ha arról van szó, de akkor úgy csapatosan, egységesen, nem egymást provokálva. Lehet, hogy már a korral jár, de nem a sebesség a lényeg nálam. 80-90-nél hallom a gép hangját, süt a nap, élvezem a motorozást, nincs is ettől jobb. Mehetnék én 240-el is ha akarnék, de minek? Nem akarok már azon izgulni, hogy megúszom-e a következő kanyart, van-e traffipax, meg ilyenek.

 

Volt olyan kérés, amit nem vállalt el?

Ez emberre vonatkoztatható. Egy nyakkendős nyalókafazon jött, akinek köze nem volt a motorozáshoz. Tudod, pénze van, de agya nincs kategória. Amikor előleget kellett hozni, akkor már húzta az időt, nem azt hozta, amit megbeszéltünk, már minden baja volt. Na ebbe fáradtam bele. Mindig kérdezte hogy hogy áll a motor? Én meg mondtam hogy úgy, ahogy a pénztárcám, lapos… Román fazon jött, meglátta a mikrofonos motort, mondta hogy az neki kell. Kimondtam az árat, rögtön jött az alku, hogy neki van egy másik, cseréljük el. Mondtam oké, de a papírokat, a felújítást, és minden további kiadást fizeted. Mondta, hogy oké, aztán jött a váznyak sorozatszáma 50 ezerért, mondtam a román gyereknek, hogy ennyibe kerül. Tudod mi volt a válasz? Hogy az nem volt benne az alkuban. Ezt már bebuktam. Én Romániából hoztam a motort, regisztrációs adó volt, amiről ő nem tudott, azt is bebuktam. Hagyott itt X összeget alkatrészre, amin én 40 ezerrel már túlmentem. Mondtam hogy kellene egy kis toldás, mert már az én konyhapénzem van benne. Nagy nehezen hozott még egy kicsit. Egyszer eljöttek, én begurultam, és mondtam a magyar kultúrnyelvet, közöltem hogy 5 percük van hogy visszamenjenek oda, ahonnan jöttek. El is mentek. Volt hogy Pestről tartott hazafelé a nőjével, és hajnal 2-kor megálltak nálam megnézni hogy hogy áll a motor. Hajnal 2-kor nyomták a csengőt! Na ebbe fáradtam bele.

 

Milyen eredményeket sikerült elérni?

2010-ben az EMAT Best of díját elhoztam, előtte 2008-ban Lowrider kategóriában is díjazott lettem. Külföldi kiállításon is voltam, ott két első helyet hozott el az egyik motorom. Számomra már az is eredmény, hogy egyáltalán jegyeznek az országban. Alsóörsön szokott lenni a Harley Davidson Fesztivál, ami most már Open Road Fesztivál néven fut, ott 500 négyzetméteren 15-20 motort állítanak ki, a mi országunkból 3-4 motorépítőt hívnak, köztük engem is.

 

Mi volt a legnagyobb siker? Amit Ön személy szerint a legnagyobb sikernek élt meg?

Mindegyiket. Eleve az hogy elmész valahova, és ott díjaznak. Még ha nem is mindig az első díjat hoztam el. A második is jó eredmény!

 

Mi volt a legnagyobb kudarc?

Nincs. Nem volt kudarcom. Az hogy második helyezést értem el, és nem elsőt? Talán ez volt a legnagyobb, de ez sem kudarc.

 

Amikor nem épp egy szemet-gyönyörködtető motort épít, akkor mivel foglalkozik? Mi a hobbija?

Ez a hobbim. Egyébként nem tudom mit csinálok, amikor nem ezt. Akkor is ezt. Mindig. A hobbim, az életem, a szerelmem. Mindenem a motor. Franc tudja miért.

 

Milyen motorral kezdte?

Nem is tudom milyen motorom volt először. Talán egy Simson? Azt hiszem. Utána egy újabb Simson, majd egy Junak. Aztán volt egy 1927-es Velocette, egy X5-ös Yamaha, és azóta sok-sok éve már csak Harley. A jót azt könnyű megszokni. Az a hang, az az élmény, az az érzés és maga a Harley-s társadalom. Az én értékrendemben ettől nincs feljebb.

 

Mik a tervei a jövőre?

Egyszer szeretnék egy elmebajos motort csinálni. Azt csak kiállításokra hordanám, mivel esély sincs a forgalomba helyezni egy olyan motort, ami a képzeletemben él, de nem is ez a célom vele. Megálmodtam, megcsinálom, elviszem ide-oda, aztán hazahozom és csak nézem. De ez már a nyugdíjaskori terv. Hivatalosan nem is érdemes ilyen motort építeni, mert ha már egy kicsit is szabadszellemű vagy, akkor csúnyán néznek Rád… Tudnék mesélni… 40 diktafont is lemerítenék Neked ezekkel a sztorikkal.

 

Ebben biztos voltam. Motoros berkekben, azért sokan ismerik Jónás Testvér nevét. A valódi nevét már nem biztos. Honnan jött ez a Jónás Testvér?

Nyíregyházán volt egy félroma gyerek, Jónás. Valami csöves volt, nagy léptekkel, hol rendőrnek, hol kukásnak öltöztették, mindig cinkelték a csávót. Bekerültem motoros körökbe, és mindenkit lejónásoztam. A végén meg rajtam maradt. De ezekben a berkekben mindenkinek van beceneve.

 

Vannak-e olyan jellegzetességek, amiről felismerhető az, hogy ezt a motort Jónás Testvér építette?

Úgy gondolom, hogy vannak egyedi jellegzetességek, pl. alacsony építés, letisztult vonalak, felesleges sallangoktól mentes, különleges egyedi darabok tervezése és legyártása saját kezűleg. Különböző szerkezetek áttervezése, pl. gázszektor, fékpedál, motorültetés…stb. Sokáig sorolhatnám. Az én motorjaimnál a futóművön, vázon és a motorblokkon kívül nem találsz gyári alkatrészt.

 

Merre járt már motorral?

Most azt várnád, hogy azt mondjam, már körbemotoroztam a világot, de nem. Nagy távokra nem mentem. A régi Jugoszlávia, Csehszlovákia, Románia területein jártam. Los Angeles, Miami Beach és hasonlók nem voltak, pedig nem lenne rossz ott végighasítani. Nem baj, jó itt ez a kis Nyíregyháza. Mindenki ragaszkodik az otthonához, én is. El vagyok én egy konzerves dobozban is egyébként. Motorom legyen, az a lényeg!

Hosszú évek óta a Nyíregyházi Televízió oszlopos, nélkülözhetetlen tagja. A helyi híreket látva a kép alján gyakran olvasható a felirat: Operatőr: Tudja Zsolt. Városi rendezvények alkalmával az egyik oldalról egy hatalmas kamerát látunk a „feje helyén”, a másik oldalról egy félig csukott szempárt, amint épp a kamerában fürkészi a képet. Fáradhatatlan munkáját elismerések is megkoronázzák. Amikor munkájáról kérdeztem, végtelenül szerényen, csillogó szemekkel, gyermeki kéztördelések közepette válaszolt e havi hősünk, Tudja Zsolt.

 

Nem született nyíregyházi vagy, de nagyon régóta a mi városunk hőse. Kezdjük a történetedet azzal, hogy hogyan kerültél Nyíregyházára.

Miskolcon születettem, de egyébként tarcali vagyok. Nyíregyházára akkor kerültem, amikor elkezdtem a főiskolán a testnevelés szakot 1987-ben. Azóta vagyok a városban tulajdonképpen.

 

Gyerekként mennyire érdekelt a média és a technika világa?

A média nem igazán, a technikai dolgok annál inkább, mert nagyapám fényképész volt. Nem tanulta, tehát nem ez volt a mestersége, de annyira értett hozzá, és olyan jól csinálta, hogy még Szerencsről is hozzá jártak igazolványképeket készíttetni. Ezért már általános iskolás koromban volt szerencsém elsajátítani a fotózás alapjait. Tudtam negatívot előhívni, nagyítani a képeket, és ilyen alap dolgokat. Persze akkor még nem voltak ilyen modern eszközök és technikák, mint ma, akkor még régi szovjet gépekkel dolgoztunk.

 

És hogyan tértél át a videózás világába?

A történet úgy folytatódik, hogy gimnazistaként Sárospatakon lehetőségem volt fotó fakultációra járni, a sportot pedig mindig is nagyon szerettem, és 17 éves koromban sikerült megfogalmazni a célomat, miszerint én sport-fotóriporter szeretnék lenni. Ezután elkerültem a katonaságra egy évre, majd jött a főiskola, ahol valamiért a fotózás teljesen eltűnt, és csak a sport maradt. Elvégeztem a testnevelés szakot, majd 6 évig Rakamazon és Nyírtelken általános iskolában tanítottam. Rakamazon volt egy velem egykorú fiatal srác, aki a Nyíregyházi Városi Televízióban elvégzett egy videós tanfolyamot, és ő adott a kezembe egy Panasonic M10-es videókamerát. ’91-ben ez jó technikának számított. Rakamazon, az iskolában, ahol dolgoztam volt egy ilyen kamera, és volt egy a művháznak is, így Ákossal tudtunk közösen dolgozni. Így váltotta az állóképet a mozgókép.

 

Szüleid mennyire mozognak hasonló pályán? Ők mivel foglalkoznak?

Egyáltalán nem. Édesapám tanár volt, Tokajban tanított, anyukám pedig bölcsődében, majd postán dolgozott, de tény, hogy még Tarcalon közel két évtizeden át ők voltak a mozi üzemvezetői. Végül is, ha így vesszük, a mozinak van köze a mozgóképhez. Akkoriban a tarcali mozi fantasztikus volt. Szép emlékek, de nem ez volt a kérdésed… Szóval semmi közük nem volt az én szakmámhoz.

 

Tulajdonképpen mikor és miért döntöttél úgy, hogy Nyíregyháza, és a helyi televíziónál leszel operatőr?

1991-ben vettem a kezembe először videókamerát, és annyira megtetszett , hogy ’93 tavaszán beiratkoztam én is a Nyíregyházi VTV operatőri tanfolyamára, ahol Márföldi Pista bácsi, és Miló Mihály mostani kollégám tanítottak. Nagyon színvonalas tanfolyam volt, nyáron levizsgáztunk, elkészült a vizsgafilmem. Na, annak is külön története van. Az egyik rakamazi M10-es kamerát kértem kölcsön és az unokahúgom ballagását videóztam. A felvett anyagot beraktam egy VHS lejátszóba, összekötöttem egy másik magnóval, és egy kistévén néztem a képet. Elindítottam a lejátszást, a tv-n néztem, hogy mit akarok vágni, a másik lejátszón pedig a Pause gombbal játszadoztam. Nagyon vicces volt, de sajnos kénytelen voltam így megoldani. Nekem nem volt saját felszerelésem, a TV pedig nem tudott adni.

 

Viszont kellőképpen kreatív voltál. Akkor ez a vágás Neked mennyi időbe telt?

Valós idő. Tehát amennyi felvétel a szalagon van, minimum annyi idő. Hiszen elindítod a lejátszást, és folyamatosan nézed és látnod kell, hogy mit akarsz vágni. Ma már teljesen más technikával dolgoznak a kollégák is, és nekem is sikerült egy modern berendezést beszerezni otthonra.

 

Végül milyen lett ennek a vágásnak az eredménye?

Olyan, amilyen… 4-est kaptam rá. Ha nagyon kutakodnánk, talán meg is találnánk valahol ezt a felvételt, mert én úgy tudom, hogy a televízió ezeket az anyagokat archiválta. 1994-től a tanítás mellet videósként dolgoztam egy Panasonic M40-es kamerával, nagyon sok alkalmi videót készítettem, ballagásokat, esküvőket, így tettem szert szakmai gyakorlatra. Aztán a Nyíregyházi TV-nél, hiány volt olyan operatőrből, aki hétvégén sporteseményekre szívesen elmegy, így kerültem én képbe. Készítettem pár felvételt, amelyek olyan jól sikerültek, hogy 1998. február elsejétől főállású munkahelyet ajánlottak.

 

Milyen érzés, hogy egy komplett technikai fejlődéssel párhuzamosan kellett dolgoznod?

Érdekes dolog ez. Úgy képzeld el, hogy ’96-ban a kollégák még úgy mentek ki forgatni, hogy ment egy operatőr a kamerával, és egy technikus, aki a hang és a kép rögzítésére alkalmas magnót vitte és kezelte. Azok az úgynevezett  u-matic kamerák ugyanis nem rögzítettek sem képet, sem hangot. Én már nem dolgoztam ezzel a technikával, azóta viszont rengeteg kamera került a kezembe. Azért nem nehéz követni ezt a fejlődést, mert egyre jobbak a felszerelések, egyre könnyebb velük dolgozni.

 

Mit szeretsz az operatőri munkában a legjobban?

Fú ez jó kérdés… Nagyon nehéz megfogalmazni. El tudok jutni olyan helyekre, ahova más esetleg nem, és az ott látottakat képileg úgy meg tudom örökíteni, hogy a tv nézőknek az tetszik, és érezhetik azt, amit én éreztem ott. Képileg és hangilag úgy megörökíteni a dolgokat, hogy azt bárki szívesen megnézze. Szeretem például azokat a munkákat, ami nem csak egy rövid híradós anyag, hanem kicsit hosszabb, akár egy félórás magazinműsor. Ilyen volt például az „Örökségül kaptuk”, a „Mesél a híradó”, vagy mostanság a „Díszpolgár”.

 

Hogyan tudod mérni a visszajelzéseket? Hiszen van egy közvetítő csatorna, méghozzá a tv. Közvetlenül nem látod a reakciókat.

A visszhangokból. Nagyon sokszor olyan helyekről kapok visszajelzést, hogy meglepődök, hogy kik látták. És mint a jó mese, szájról szájra terjed, előbb utóbb eljut hozzám, hogy milyen vélemények voltak az adás láttán.

 

Elmondtad, hogy mit szeretsz benne a legjobban. Mit a legkevésbé?

Erre a kérdésre nincs válasz. Mindent szeretek benne. Inkább azt mondom, hogy mi az, ami fárasztó. Amikor egy napra nagyon sok a munka. Bejövök reggel, és óránként más helyszínre kell menni más szerkesztővel. Nemrég volt épp egy nagyrendezvény, aznap 7 híradós anyagot leforgattam, majd átmentem a helyszínre, végigfilmeztük az estét, összepakoltunk, visszamentünk a stúdióba, és ott kipakoltunk. Éjjel fél 2-kor értem haza. Az ilyen fárasztó tud lenni nagyon, de nem mondom rá azt, hogy nem szeretem.

 

Mennyire kötött vagy kötetlen a munkaidőd?

Ha egy sajtótájékoztatót kiírnak 10 órára, akkor 10 órára ott kell lenni. Ilyen szempontból kötött. Ha mondjuk délután 3-kor elkészült az utolsó felvételt, és utána nincs kiírva semmi, akkor vége a munkának aznapra. Ilyen szempontból kötetlen.

 

Milyen sikereket értél el operatőrként?

Ha látom, hogy valakinek tetszik az, amit elkészítettem, nekem az a legnagyobb siker. A 2000-es évek elején volt egy kollégám, Lengyel Attila, neki volt egy műsora, a „Célkeresztben”. Vele készítettünk egy olyan filmet, ami „A magyar szinkron” címet kapta. Ezzel eljutottunk a Kamera Hungária döntőjébe! Itt nem csak vetítették a filmeket, a döntőt is élőben közvetítették. Itt ugyan nem nyertünk, de hatalmas élmény volt, és szerintem óriási elismerés. A Megyei Pedagógia Intézettől kaptam egy elismerést az operatőri munkámért. Ferenczik Adrienne kolléganőmmel készítettünk a szklerózis multiplexről egy 10 perces műsort, amivel országos első helyezést értünk el egy pályázaton. Többször kaptunk Helyi érték díjat is.

 

Kudarcélményed is volt?

Három évvel ezelőtt egyik kollégámmal elkészítettünk egy filmet, amit beadtunk egy pályázatra. A bírálatba semmilyen negatív dolgot nem írtak, egyszerűen azt mondták, hogy nem nyert, és kész. Nem azért volt kudarc, mert nem nyertünk, hanem azért, mert amikor kérdeztük a miértet, akkor nem kaptunk választ. Nem mondtak olyat, amiből esetleg tanulhattunk volna.

 

Mi volt a legnagyobb bakid, amit valaha elkövettél?

Hál’ Istennek a televíziózás olyan, hogy utólag azért nagyon sok mindenen lehet javítani. Nyilván ha valamit nem veszek fel, azzal utólag sem lehet mit kezdeni, de a beállítások javíthatók. Volt egy nagy bakim, de az nem a televíziós korszakból. Annak idején, mikor alkalmi felvételeket készítettem, az egyik esküvőn megszorult a kazetta. Pedig jól tudtam, hogy azokat a VHS kazettákat be kell tenni a lejátszóba, és oda-vissza kell csévélni, hogy nincs-e hibája. És én ezt nem tettem meg. Betettem a nagyon nem olcsó kazettát a kamerámba, és a templomi szertartás közepén leállt a felvétel. Újra elindítottam, pár másodperc múlva megint leállt. Megint elindítottam és megint leállt. És nem tudtam felvenni azt a részt, nagyon ideges voltam, de volt ott egy kissrác, akitől elkértem a kézi kameráját, és a szertartás utolsó 10 percét azzal vettem fel.

 

Ha egy „egyszerű” híradós anyagot veszünk szemügyre, milyen beállításokra kell figyelned?

A legfontosabb, hogy előtte mit beszélünk meg a szerkesztővel. Mindig azt kell szem előtt tartanom, hogy mi lesz a végeredmény. Ha a szerkesztőnek van különleges kérése, például hogy legyen benne használható atmoszféra, hogy nem csak interjúzni akar, de az abban a pillanatban látható és hallható külső dolgokat is használni akarja, akkor ezekre különösen kell figyelnem.

 

Az Országos Mentőszolgálat szóvivője Győrfi Pál állítólag nagyon magas ember, nála trükközni kell a felvételek során. Nálad volt ilyen?

Dankó Laci kollégámmal készült egy fotó, amikor épp egy magas szerb kosarassal készítettünk interjút. Viccesen nézett ki. Annak idején, mikor elkezdtem a tv-s pályafutásomat, akkor a nyíregyházi kézilabdásoknak volt egy nagyon jó csapatuk, és volt 2 óriási kubai játékos, akikkel interjút készítettünk. Húztam az állványt ameddig gondoltam, belenéztem, és láttam, hogy még mindig alulról venném, még kevés. Teljesen fel kellett húzni az állványt, én már alig láttam valamit. Az akkor nagyon megdöbbentő volt számomra, hisz előtte nem találkoztam ilyen magas emberekkel. Azóta kitanultam ezt a részt is. Vagy én állok a statívval egy magasabb szegélyre, vagy az alacsony interjúalanyt állítom fel, vagy nagy terpeszállás. Ilyesmik vannak.

 

Hogyan néz ki egy rövidebb híradós anyag élete?

Hú, ez hosszú lesz. Ha valaki például sajtótájékoztatót akar tartani, akkor elküldi nekünk a meghívót előző nap, vagy egy héttel korábban, ki mikor. Az aznapi szerkesztőnk megkapja, összeállítja, hogy miket akarunk leforgatni. A gyártásvezetőnk, Boronkay Feri bácsi megcsinálja a beosztást és „kiírja a falra”. Hétfő reggeltől a következő hét hétfő reggeléig van egy úgynevezett ügyeletes stáb, ahova csak lehet, ők mennek. Ha több helyszínen kell egyszerre lenni, akkor elő lehet venni a kettes stábot, majd a hármast, és a négyest. Tehát a falunkra az is kikerül, hogy melyik operatőr melyik szerkesztővel mikor és hova fog menni, és mit fognak forgatni. Általában reggel 9-re realizálódik mindez, de napközben is előfordulhat változás. Főleg, hogy két éve az MTVA-nak is bedolgozunk. Szóval miután megtudtam, hogy kivel és hol kell lennem, megbeszélem a szerkesztőmmel, hogy mik az elképzelései. Összepakolom a felszerelésem, kártya, mikrofon, elemek, világítás, mihez mi kell. Aztán elmegyünk a helyszínre, beállítom a kamerát úgy, hogy ne zavarjak senkit, és engem se zavarjon senki. Ha vége a forgatásnak, a memóriakártyát odaadom a szerkesztőnek, mert az a sajátja. Ha valamiért nincs neki, akkor persze van sajátom, azzal dolgozok, majd visszahozom a stúdióba, és a felvett anyagot behúzom egy közös szerverre. Ezután ő megírja a tudósítást a felvett anyagokhoz, majd átkerül a vágóhoz a történet, aki egy külön szobában láthatja már, hogy miből kell dolgoznia. A szerkesztő megy a vágóhoz, és narrációban felolvassa, amit mondani akar, majd közösen összevágják hangilag, végül a vágó ezt az egészet lefedi képpel. Így elkészül az anyag, amit a szerkesztő végignéz, és rábólint.

 

Majd lemegy a Híradóban, és vége is.

Na várjál! Ha kész az anyag, akkor jön a műsorvezető kollégánk, például Gaál Tamás, aki felmondja a híradót, a gyártásvezetőnk megírja a forgatókönyvet, hogy a Híradó hova fog bekerülni, így látja az aznapi fűző, hogy milyen hosszú lesz a műsor másodpercre pontosan. Amikor össze lett fűzve a teljes Híradó képpel, hanggal, elejétől a végéig, és lement adásban, akkor a közvetített anyagot utána szépen eltesszük emlékbe, archiváljuk. Na, itt van vége.

 

Mondtad, hogy van olyan nap, amikor sok helyszínre kell menned más-más szerkesztőkkel. Mennyire nehéz mindenkihez alkalmazkodni ilyen éles váltásokkal?

Régóta dolgozunk együtt a szerkesztő kollégáimmal, úgy érzem megismertük már egymást annyira, hogy ez ne jelentsen problémát. Minden szerkesztőnek más a munkastílusa, ehhez azt gondolom, könnyen tudok alkalmazkodni. Nekem mindig az az első, hogy a munka gyorsan, ügyesen, jól, precízen el legyen végezve. Ez a legfontosabb.

 

Milyen eseményeket szeretsz a legjobban videózni?

Sport. Egyértelmű, már csak a testnevelő tanári múltam miatt is. Amit még nagyon szeretek, az például a magyar történelemmel kapcsolatos események feldolgozása. Emellett persze nincs problémám a mindennapi híradózással sem.

 

Milyen érzés, amikor olyan koncertet kell felvenni, ahol szereted azt a zenét, ami szól?

Az jó! Jó ott lenni olyan koncerten, ahova amúgy is elmentem volna. A bulizás vagy táncolás részét azt nem tehetem meg, viszont a fülemmel magát a zenét azt hallom, és ez jó. Nagyon szívesen megcsinálom a munkámat akkor is. Sőt…

 

És mi a hobbid? Amikor nem operatőr vagy, akkor mit csinálsz?

Lehet, hogy furcsa lesz, amit mondok, de nekem a filmezés mindig ott van. December elején forgattam egy filmet, most is azt vágom otthon. A nagy lányom mondta a múltkor, hogy „Apa, de hát karácsony van!” Jó, és? Nekem ez a szórakozás is! Én annyira szeretem ezt csinálni, hogy akár hobbinak is nevezhetem. És szerencsére a családom is elfogadja ezt. Mert nem tudnám szívvel – lélekkel csinálni, hogyha nem lenne ilyen biztos és támogató a háttér.

 

Sokszor látunk Téged a kamera mögött hunyorítva. Nem szokott fájni a szemed?

Fájni nem szokott, de azt észrevettem, hogy a jobb szemem romlik. Sokszor, mikor állványról dolgozok, akkor a bal szememmel nézem már a keresőt, mert az tökéletes, a jobb szemem viszont már csak 80% körül van. Nem tudom, hogy azért-e, mert 21 éve a keresőt nézegetem, vagy mástól, de ez van.

 

Mik a jövőbeli terveid?

Egy olyan eseményre szeretnék eljutni, ami nagyon nem hétköznapi, és lehetőleg sport. Ha azt mondanák nekem, hogy Barcelona-ban egy focimeccsen odaállhatok a kamera mögé, és dolgozhatok, még azt mondanám, hogy én fizetnék érte! Ilyesmit szeretnék, de ez persze inkább álom, mint terv.

 

Végezetül térjünk ki a nevedre is, hiszen elég sok poén forrása lehet. Nem unod ezeket?

Erre csak azt szoktam mondani, hogy  Nomen est omen – a név kötelez. Igen, sokan poénkodnak vele, de én még véletlenül sem haragszom ezekért. Én örülök, hogy engem úgy hívnak, ahogy!

Mindenki hallotta, látta Őt, fotóit, vagy csak a nevét. Mindenki tudja hogy ki az a Perme, de csak nagyon kevesen ismerik Őt valójában. Nyíregyháza a szíve csücske, számtalan rendezvényen jelen van, évek óta írja napi szinten a blogját, amiben nem akar megfelelni senkinek, amit gondol, azt le is írja. Már gyerekként megfertőződött a fotózás szépségeivel, ezt a hobbiját pedig nem adta fel, mai napig aktív, és mindenkit ellát fotókkal. Decemberi hősünk a város egyik jellegzetes arca, Perme!

 

Kezdjük rögtön az elején.  Akármikor, akárkivel találkozol mindig mindenki csak Permének szólít. Mit jelent az, hogy Perme és miért pont Perme?

Lehet hogy te fiatal vagy ahhoz, hogy emlékezz a régi chat-es időszakra, de ott volt egy olyan kód hogy perjel, és angolul ’me’ ( /me ). És innen maradt meg azt hogy, Perme. Akárhányszor akárkinek elmesélem ezt a sztorit mindig mindenki ugyanígy fogja a fejét, mint most Te. Eddig egyetlen egy ember volt aki megfejtette, az egyik informatikus kollégám.

 

A többi részed egyébként miért titkos? Gondolok itt arra, hogy facebook-on is csak Permeként vagy fent.

Nem titkos csak úgy gondolom hogy nem számít. Névileg nem fontos, hogy ki vagyok. Amikor valakinek bemutatkozom akkor természetesen a saját nevemet mondom, rám néznek, és megkérdezik, hogy nem Te vagy a Perme? A valódi nevemet úgyis mindig elfelejtik. Egyébként a honlapom regisztrációjánál meg van adva a teljes név, tehát annyira nem titkos dolog ez, csak én nem tartom kellően fontosnak. Szerintem nem az a fontos hogy én ki vagyok, hanem hogy mit csinálok. Vagyis hogy mondjam… Az, hogy ki vagyok, az nem titkos, a nevem meg nem számít, de csak a Te kedvedért: Dohos Ferenc. Tényleg a chat-es dologból nőtte ki magát ez az egész. Eleinte nem is nagyon tudták, hogy ez az oldal létezik. Az egyik kereskedelmi tv-nek volt egy ingyen használható weboldala, mármint ahol saját blogot lehetett írni. Megvoltak a saját sablonjai, de kezdetben el lehetett térni ezektől, be lehetett állítani saját háttérképet és hasonlók. Próbaképpen kezdtem el csinálni ezt az egészet. Ám mivel kereskedelmi oldalról volt szó egyszer csak úgy döntöttek, hogy majd ők megmondják mindenkinek, hogy hogyan nézzen ki. Én ekkor töröltem a regisztrációmat onnan. Az már nem én lettem volna.

 

Na de még mielőtt eljutunk a blogodig, nézzünk vissza kicsit a gyerekkorodhoz is. Szüleid mivel foglalkoznak, mennyire befolyásoltak Téged abban, hogy a fotózás felé vedd az irányt?

Anyukám nyugdíjas, apukám meghalt amikor nyolcadikos voltam, mellette ismertem meg az analóg fotózás világát, ő a filmes technikával dolgozott, és sokszor együtt végeztük el az utómunkákat. Fürdőszoba besötétítve, pokróc az ablakra, fürdőkád, és kész is volt a labor. Zöld lámpa felkapcsolva, és már dolgoztunk is a 2×2-es kis helyiségben. Ennek aztán több okból is vége szakadt, majd középiskolás koromban volt Nyíregyházán egy nagyon jól működő fotós klub, aminek én is a tagja lehettem. Az akkori tagok közül egyébként sokan még most is fotóznak. Illetve az akkori középiskolás barátaimmal fotózgattunk, jártuk a világot és pályázatokon indultunk. Kellemes emlékek ezek.

 

Ezek szerint tényleg már gyerekként megfertőződtél ezzel a szenvedéllyel, és ez a mai napig is kitart nálad.

Igen, de azért voltak megszakítások. Amikor az embernek változik az élete, többen lesznek a családban, jönnek más dolgok, amikkel foglalkozni kell. Például a gyereknevelés, vagy a katonaság. Ilyen időszakokban sajnos muszáj voltam szüneteltetni a dolgot.

 

Egyébként hivatalosan Neked mi a végzettséged, hova jártál középiskolába? Főiskolára, egyetemre is jártál?

Krúdyba jártam finomtechnikai műszerész végzettséget szerezve. Furcsa sztori ez is. Mai napig Krúdysnak vallom magam annak ellenére, hogy az osztályunk az utolsó évét már nem a Krúdyban töltötte, hanem a Kossuth-ban. Akkor is voltak emberek, akik úgy gondolták, hogy az oktatáshoz gyorsan hozzá kell nyúlni. Nem várták meg, hogy befejezzük a negyedik évet, és utána szüntessék meg a szakközepet, hanem már akkor azonnal intézkedni kellett. A lényeg, hogy elvégeztük, bár a tabló dologgal volt egy kis botrány. Nem szerepelhetett rajta ugyanis a Krúdy felirat, de mi leleményesek voltunk. Csináltunk hátteret a tablónak, ami akkor hirtelen senkinek nem tűnt fel. A tabló elkészült, és 80 cm magas betűkből ott volt a háttérben a Krúdy felirat, amit gyakorlatilag a Kossuth tér bármelyik pontjáról lehetett látni. A főiskola és az egyetem kimaradt az életemből, munka mellett programozói képesítést szereztem. Ez után dolgoztam valahol, ahol csináltam valamit, amit kapcsolódott ehhez. Szerencsére minden munkahelyemen jó volt a csapat, néhol még a főnök is.

 

És ettől kezdve a számítástechnika világában dolgozol?

Tulajdonképpen igen. Amikor először összekerültem egy Commodore géppel, azt se tudtam melyik oldalára kell leülni. Kaptunk segítséget persze egy német nyelvű leírás formájában. Ezt egy német tanár lefordította nekünk, csak mondta, hogy volt benne pár nagyon fura kifejezés, ami valószínűleg angol, de azért azt is lefordította. Innentől kezdve még nehezebben boldogultunk a géppel. Persze szépen lassan kitanultuk a dolgokat, és jöttek sorra a sikerélmények. Jelenleg is ezzel foglalkozom Debrecenben.

 

Egyébként pedig Nyíregyházán laksz. Ez a napi szintű oda-vissza ingázás nem terhel meg?

De. 2007 óta járok át, reggel megyek, este jövök. Kezdetben vonatoztam, ez elég sok időt elvett, és fárasztó is volt. Most már ugyanezt autóval oldom meg így azért gyorsabb és kényelmesebb. A blogomban ez azért meglátszódott. 2007 nyara egy elég kesergős időszak volt, de az utána következő vonatozós részt azóta is sokan hiányolják. Erre a vonatozásra külön kategóriát hoztam létre. Azóta is mondják, hogy az mennyire jó időszak volt. Erre szoktam azt mondani, hogy olvasni esetleg, átélni már kevésbé.

 

Kanyarodjunk vissza a fotózáshoz, hiszen mint fotós vagy Te most a hősünk. Ugye az analóg technikával kezdted, most pedig a szupercsúcs digitális világban élünk. Mennyivel másabb? Jobb vagy rosszabb?

Fú, nagyon más. A digitális világ pazarlóvá teszi az embert. Igazán sose engedhettem meg magamnak, hogy sokat költsek a fotózásra. Most sem, de az analóg időkben még úgy sem. Igyekeztek megtanítani az embert a takarékosságra. Amikor megkaptam az első digitális gépemet… Na az gyönyörű volt, ráadásul előtte pont kihagytam pár évet. Szóval kezembe vettem a fényképezőgépet, és mindent amit megláttam, lefotóztam. 100 képből 80 azonnal a kukában landolt. Élveztem, hogy bármit megtehetek és gyakorlatilag nem kerül semmibe.

 

Nemrég megint technikát váltottál. Olympus helyett Nikon lettél. Ennek mi volt az oka?

Ez is egy érdekes sztori, majdnem olyan volt, mint amikor analógról váltottam digitálisra. Az új eszköz rendelve volt, (de persze előtte a nagy áruházban, ahol minden gépet meg lehet fogdosni, ott megnéztem, hogy mit is fogok megrendelni) meg is érkezett délben, este pedig mentem koncertre fotózni, ráadásul minden fordítva volt rajta, mint az előző gépen. Így járt a kezem folyamatosan… Ja, ne mutogassak, mert nem tudod belerajzolni a cikkbe!? Szóval tekergettem mindent jobbra balra folyamatosan. Így itt is majdnem a 100-ból 80 kuka arány élt. A váltás oka igazából annyi volt, hogy nagyon régi volt a technika, nem lehetett lépést tartani vele a mai eseményekkel. Sok koncertet fotózok, ahol ugye nem arról szól a történet, hogy fényárban úszik a téma. Folyamatosan cserélgetni kellett volna az Olympusnál mindent, és úgy gondoltam, gazdaságosabb, ha veszek egy fiatalabb technikát.

 

Egy kicsit szakmai kérdés: miért Nikon?

Na… Kit haragítsak magamra? Az Olympusnak volt egy színvilága, amihez a Nikon közelebb állt. Egyébként a Samsung színvilága is közelebb áll hozzá, mint a Canon-é. Igazából ennyi volt a döntés oka.

 

Az első analóg géped megvan még? És az első digitális?

Az első analóg gépem egy Zenit volt, amit a saját kis pénzemből vásároltam. Ez már nincs meg, de a mai napig őrzöm apukám Werra típusú gépét. A többi analóg cuccomtól már megváltam, amit egy kicsit bánok, mert némelyikkel a mai digitális vázakon elég érdekes dolgokat lehetne alkotni. Az első digitális gépemet egy nyomtatóhoz adták ajándékba, körülbelül használhatatlan volt. Amint tudtam, túl is adtam rajta.

 

Ezeket a fotókat pedig rendszeresen közzé is teszed a blogodban. Ez mikor, hogyan, és miért indult?

2004-ben indult. Egy fél évig ugye a már említett kereskedelmi egység oldalán. Aztán kicsit elkeseredtem, hogy azt meg kellett szűntetni, viszont akkoriban volt pár egész jó ingyenes tárhely, én pedig úgy döntöttem, hogy valahol akkor folytatom. És ha már csinálok valamit, akkor az legyen jó, kezdődjön év közepén és 13-ával. Aztán végülis nem indult el aznap, mert én azt hittem, hogy értek ezekhez a dolgokhoz, aztán kiderült hogy abszolút nem. Elkezdtem barkácsolni. Egy éjszakán keresztül szenvedtem, aminek az eredménye végül másnap hajnalban nyilvános is lett. Azóta is előfordult többször, hogy elterveztem valamit, ami aztán nem úgy sült el ahogy vártam. Aztán az akkori szolgáltató egyszercsak úgy gondolta, hogy ő fizetős lesz. Volt egy hetem a váltásig, úgyhogy gőzerővel elkezdtem lementeni amit tudtam. A „helyreállítás” folyamata pedig mai napig tart. Majd talán nyugdíjas koromban utolérem magam.

 

Tulajdonképpen miért írod Te ezt a blogot?

Mert engem szórakoztat. És néha meglepődök, hogy mennyien olvassák.

 

Milyen gyakran kérnek fel, hogy fotózz 1-1 eseményt?

Nem szoktak. Egyszer egy esküvőre akartak hívni fotósnak, de mondtam hogy sajnos ehhez nem értek. Nem az én amatőr szintemhez való, ráadásul a felszerelésem sem megfelelő hozzá, az egy külön világ.

 

Nyíregyháza Neked a szíved csücske. Van kedvenc állandó rendezvényed?

Kedvenc helyszínt mondok inkább, de azt úgyis tudod, hogy melyik: Múzeumfalu. A régebbi VIDOR fesztiválok nagyon jók voltak, azokat nagyon szerettem. Most olyan irányba változik, ami nekem nem annyira tetszik.

 

Mi a véleményed a város rendezvényeinek szervezettségéről?

Hú, most elásom magam. Többféle szervezés létezik. Van aki hobbiból csinálja, ezek általában sikeres rendezvények. Van akinek ez a munkája, ezek változóan sikeresek. Persze itt is van, aki lelkesen, szívét lelkét beleadva csinálja, másnak ha lejár a munkaideje, abbahagy mindent. Ezt egyszer a közösségi oldalon nagyon megbeszéltük pont olyannal, aki szervezéssel is foglalkozik, ütköztettük a véleményünket, de harag nem lett belőle.

 

Miért nem foglalkozol rendezvényszervezéssel?

Mert nem értek hozzá.

 

Szókimondó vagy a valóságban is, facebook-on is, és a blogodon is leírsz mindent, amit gondolsz. Volt ebből valaha komolyabb konfliktus?

Nem szerencsére. Nem azért írom le, hogy az legyen belőle, hanem mert az az adott véleményem. Amikor esetleg konfliktus lehet belőle, akkor mindig kihangsúlyozom, hogy ez csupán egy szubjektív vélemény. Ilyenből tehát nem volt gond. Egyszer, mikor magát a fotót készítettem, amikor még nem volt a jelenlegi törvényi szabályozás, akkor odajött egy úriember, és közölte, hogyha ez a kép fölkerül, akkor annak jogi következményei lesznek. Így az a kép maga nem került fel, de a történetet leírtam. Egy másik esetnél nem a kép miatt volt gond, hanem a véleményem miatt, de azt is sikerült megbeszélni. Pedig igyekszem mindig úgy írni, hogy ne bántsak meg vele lehetőleg senkit, ezért sokszor nem az jelenik meg, amit először leírtam, hanem csak a harmadik vagy negyedik átfogalmazás.

 

Mi a kedvenc témád, amit a legjobban szeretsz fotózni?

Események, történések. Nem úgy szeretek fényképezni, hogy megállok, és „csinálj már rólunk egy képet légyszi”. Ha nagyon muszáj, akkor persze megcsinálom, de ezek nem az igaziak, jobban szeretem az elkapott pillanatokat. Van hogy gondolok valamit, hogy ebből a képből ez lesz, aztán mikor szerkesztésre kerül a sor, akkor látok meg benne valami teljesen másat, és másképp vágom, mint eredetileg gondoltam. Meg szokták kérdezni ilyenkor, hogy ezt hogy láttad meg? Ilyenkor vagy elmondom, hogy nem is ezt akartam, vagy nem. A modellfotózás viszont nagyon nem az én asztalom, a retusálást nagy büntetésnek tartom.

 

A családod mennyire tolerálja, hogy ennyire a hobbidnak élsz?

Szerintem elég jól. Nem jelent ütközési pontot az, hogy én fotózok. A feldolgozás az, ami inkább sok időt elvisz. Viszont ha sikerül túllenni rajta, akkor jó végignézni.

 

Nem sok szabadidőd marad e mellett. Ha mégis, akkor van egyéb hobbid?

A számítástechnika, de az egyben a munkám is. Több hobbit nem is lehet fenntartani anyagilag sem. Miután nekem ebből nincs semmilyen bevételem, így aztán elég költséges hobbi a fotózás önmagában is.

 

A városunkban egyre többen és többen „foglalkoznak” fotózással. Mi a véleményed róluk? Mennyire van telítve ez a szakág?

Miután nekem ez hobbi, nem gondolom, hogy bárkinek oka lenne rá, hogy haragudjon azért, hogy én fényképezek. Mindig igyekszem úgy „dolgozni”, hogy ne hátráltassam, és ne akadályozzam azokat, akik ebből élnek. Legfeljebb nem lesz képem róla, de az emlék attól megmarad. Van a városban pár fotós, igen, és nagyon jó ehhez a társasághoz ismeretség szinten tartozni. Ha rendezvény van, akkor találkozunk, beszélgetünk, de úgy gondolom ma már senkinek nincs arra ideje, hogy aktív klubélet szinten foglalkozzon a fotózással. Egyébként örülök hogy ilyen sokan vagyunk, mert ha valaki munka szinten űzi ezt a dolgot, annak elismerésem, ha valakinek hobbi, akkor egyszerűen egyfajta önmegvalósítás, ami kell hogy legyen az embernek. Mindenki tiszteli annyira a másikat, hogy elfogadja a munkáját.

 

Mit szeretsz a legjobban a fotózásban?

A fotózást. Amikor ott vagyok, és nem csak az eseményt élvezem, hanem azt is, hogy a hobbimnak élhetek. Oda megyek, ahova akarok, akkor megyek amikor akarok, és addig vagyok ott, ameddig akarok. És pont ezért szeretném, ha a fotózás mindig hobbi maradhatna a számomra.

 

Mi volt a legnagyobb bakid, amit fotósként elkövettél?

Ó nagyon sok volt. Nekem fontos, hogy mielőtt odaérek egy eseményre, megfelelően felkészüljek és ráhangolódjak. Tavaly a Múzeumok éjszakájára nem így érkeztem, és az a fotósorozat nem tetszett. Nagyon nem. De mondhatnám azt is, hogy ugye a régi időkben drága volt a színes technika, általában fekete-fehérben fotóztunk, néha mindenféle színes szűrőket használtunk. Egyik nagy élményem, hogy egy pécsi kirándulás után mentem az egyik fotós boltba a diákért és az ott dolgozó ismerősöm kérdezte, hogy szeretek-e olvasni!? Mondtam hogy igen, de viszonylag kevés időm van rá, de ez miért lényeges? És mondta, hogy gyönyörű könyvjelzőim lesznek. Nem értettem hogy miért. Aztán kiderült, hogy az akkori Zenit gépemen rajta maradt egy sárga szűrő és így fotóztam végig a kirándulást színesben. És a plusz poén, hogy tényleg könyvjelzőket csináltam belőle, néhányat el is ajándékoztam.

 

Mi volt a legnagyobb sikered?

Hmm… Nem gondoltam, hogy tőlem is meg fogod ezt kérdezni. Sok jó pillanat volt. A legjobb talán az volt, amikor az egyik városi rendezvényen készítettem egy képet a táncosokról. Sok képet készítettem persze, de volt egy, ami nagyon kilógott a sorból. Úgy mondanám, hogy volt 99 fénykép és 1 fotó. Ezt a képet föltettem, és annyit írtam hozzá, hogy ezért az egy képért érdemes volt felmenni a rendezvényre. Nem ismertük egymást egyébként, de egyszer, rá körülbelül egy évre lent voltam az egyik szórakozóhelyen, és a pár odajött hozzám, és mondták, hogy eljegyezték egymást. Ez nem biztos hogy siker, valószínűleg nem a fotó váltotta ki belőlük azt, hogy ők házasodni akarnak, de nagyon jól esett.

 

Kudarc élményed is volt?

Egy Prognózis koncert volt a Kossuth téren. Azt hittem, hogy felkészülve megyek, de nem. Megtelt a tér, de nekem sikerült előreverekedni magam a 3. sorba. Oldaltáskával azért nem egyszerű egy olyan helyen, ahol az emberek így állnak… Ja, még mindig nem tudsz belerajzolni. Szóval ilyen madártartásban állnak, és mozdulni sem lehet. A lényeg, hogy előre jutottam, a táskámból előkotortam a gépet, felemeltem, exponáltam, majd a gép közölte, hogy elem vége, és kikapcsolt. Elpakoltam a felszerelést, és a 3. sorból végignéztem a koncertet. Az az egy kép jelent meg az eseményről. Azóta is ha találkozok az ismerősömmel, aki ezt látta, mindig ez az első kérdése, hogy van-e tartalék aksim.

 

A fotók feldolgozása hogyan zajlik nálad?

Attól függ mennyire voltam felkészült. Általában a szelektálást jelenti a feldolgozás, és a vágást. Kevés olyan képem van, ami a hagyományos 4:3-as képarányú. Mindig azt tanítják, hogy az ember komponálja meg a képet, na nálam ez nem így megy. Ha muszáj, akkor a fényekbe, élességbe, fehéregyensúlyba maximum, ha belenyúlok. Általában ingyenes programokat használok, és ha mód van rá, akkor valamilyen támogatást nyújtok a készítőknek.

 

Rendezvényekre sokszor bemehetnél, mint „sajtó”, Te mégis magánemberként, belépőjegyet megvásárolva mész. Miért?

Van, amikor vagy a szervező, vagy a fellépő megtisztel azzal, hogy „Gyere be nyugodtan”. Két oka van, hogy én jegyet vásárolok. Nem érzem, hogy befolyásolná az írásomat, vagy a kép minőségét az, hogyha ingyen jutnék be. Ha valaki engem meghív, nem érzem, hogy korrekt lenne ezek után esetleg valami negatívat írni, amivel megbánthatom. Persze van amikor jól esik, hogy „Gyere és nézd meg!”. Illetve van olyan koncert, amikor azt mondom, hogy megéri. Például az előadó a szívét lelkét beleteszi, és megkapja érte a bevétel felét. Volt egy zenekar, akik megkérdezték, hogy miért adom én oda nekik ingyen a képeket? Mondtam hogy azért, mert Ti játszottatok, nekem ez tetszett, ezen részt vehettem, jól éreztem magam, és ennyivel szeretném megköszönni. Így kiegyenlítődik a dolog.

 

Nyíregyházi vagy, és nagyon sok idődet itt töltöd, de azért sok helyen fotóztál már.

Ahol járok, ott fotózok. Inkább belföldön szokás ez, a blogomon nyilván lehet követni, hogy mikor hol jártam. Nem tartom fontosnak, hogy elmenjek Egyiptomba és ott lefotózzak egy piramist, mert szép. Mondjuk egyszer szeretnék oda eljutni, amikor nagyon hideg van. Van még néhány hely, ahova szeretnék még eljutni, mert amikor legutóbb voltam, nem tudtam éppen fotózni, és most így visszamennék ezekre a helyekre.

 

Jövőbeli tervek?

Pár évvel ezelőtt gondolkodtam, hogy csináljam-e tovább, változtak a körülmények, és úgy döntöttem, hogy folytatom. Ezt többször le is írtam, nagy elkeseredettségemben, hiszen ahhoz, hogy ez ilyen formában működhessen, ahhoz kell egyfajta hangulat, és ha ez nincs meg, akkor esetleg olyanokat bánthatok meg, akiket nagyon nem szeretnék.

 

Fotósként hová szeretnél eljutni? Nem feltétlenül földrajzilag gondolom.

Sok szabadidőt szeretnék a fotózáshoz úgy, hogy legyen valamiféle háttér, amiből ezt tudom finanszírozni.

 

És a záró kérdésem, hogy mióta növeszted a bajuszod?

Nem tudom hogy mióta. Mindig vágok le belőle nyilván. Egyszer így maradt, kipróbáltam hogy milyen, és azóta ilyen. Valószínűleg sokan megijednének, ha levágnám. Meg hát erről ismernek meg. Meg arról, hogy kiakasztom a táskámra a logómat.

A következő cikket 12 éven aluli olvasóink számára csak nagykorú felügyelete mellett ajánljuk!
„A bűnügyi részleg számomra a rendőri lét csúcsa!” – állítja Ő, aki sok lemondással, életfogytig tartó tanulással, alázattal, tisztelettel és kíváncsisággal hősiesen állja a hullaszagot, az akasztott ember látványát, nyomon követi a technikai újításokat és a munkáját a hivatásának tekinti. Novemberben Somogyi Zsolt, rendőr mesél a helyszínelésről, és szakmájának velejáróiról.

 

Tősgyökeres nyíregyházi vagy, de gondolom a „rendőr szakmát” Pesten tanultad. Mielőtt idáig eljutunk, mesélj a gyerekkorodról. Fogadjunk mindig rendőröset játszottál.

Igen, nyíregyházi vagyok, de nem játszottam rendőröset. Fociztam, mászókáztam, homokvárat építettem. Szép gyerekkorom volt, és mivel kertes házban laktunk, minden szabadidőnket kint töltöttük az udvaron a barátokkal. Sokat bandáztunk, főleg a nyári időszakban, amikor jó időben lófrálhattunk össze vissza. Gyakorlatilag a lakásba csak azért mentünk be, hogy együnk egy keveset, aztán irány megint az udvar és a játszótér.

 

Szüleid mivel foglalkoznak, mennyire terelgettek Téged ebbe az irányba?

Már mindketten nyugdíjasok. Anyukám a Megyeházán dolgozott, apukám tűzoltó volt, és testvérem is a közigazgatásban helyezkedett el. Talán annyi volt a terelgetés, hogy a saját családomban láthattam, hogy mi nem szeretnék lenni. Szó szerint sosem mondták azt, hogy fiam, Te márpedig rendőr leszel. Ez nekem egyszerűen csak úgy jött.

 

Miért pont a rendőri pályát választottad?

Volt egy civil munkám, egy távközlési cégnél dolgoztam fél évet a saját szakmámban, távközlés technikai műszerészként, de ekkor már tudtam, hogy fölvettek a Budapesti Rendőr Szakközépiskolába. Egy évvel korábban már felvételiztem a Rendőrtiszti Főiskolára, akkor oda azonban nem vettek fel. Jártam az Államigazgatási Főiskolára, ahol igazgatásszervező lettem, illetve a Nyíregyházi Főiskolán személyügyi szervező. Szóval elég sokat tanultam, de az élet úgy hozta, hogy mégis csak a rendőri pálya a nekem való.

 

Hogyan teltek a közép- és főiskolás éveid?

A főiskolát már levelezőn jártam, miután befejeztem a középiskolát, így még az átlagostól is gyorsabban telt ez az idő. Egyébként meg természetesen eseménydúsan, ahogy általában szokott, amikor egy szabolcsi gyerek felkerül 18 évesen a fővárosba. Hirtelen annyi ember vett körül, hogy a sulin kívül is rengeteg új emberrel volt lehetőségem megismerkedni akár egy-egy buli alkalmával is. Így lett sok haverom, volt kollégák, és jelenlegi kollégák. Jó időszak volt ez, szívesen emlékszem vissza, szép évek voltak.

 

Utána rögtön visszakerültél Nyíregyházára?

Nem. Elkezdtem a VIII. kerületi Rendőrkapitányságon dolgozni, már bűnügyi területen. Aztán megismerkedtem a feleségemmel, és akkor volt egy döntési helyzet, hogy vagy felköltözünk mindketten Budapestre, vagy én hazajövök Nyíregyházára. Ez utóbbi lett a megoldás.

 

A családod hogy viseli, hogy a családfőnek ilyen különleges foglalkozása van?

A család a feleségem, és a két gyermekem. Beleszoktak. Jó a családi háttér, a feleségem megadja az alapot, ha én nem is vagyok otthon, tud helyettesíteni. Vele egy szórakozóhelyen ismerkedtem meg, bár valószínűleg már gyerekként is ismertük egymást, mert egymás melletti lépcsőházban laktunk. Ő jelenleg mérnökként dolgozik egy részvénytársaságnál. A fiam 15 éves lesz, a lányom pedig 11. A munkám érdekli őket, de nem annyira, hogy esetleg ők is ebbe az irányba tanuljanak tovább, nem szeretnének rendőrök lenni. A fiam jó matekos, de azzal sem akar komolyabban foglalkozni, most készül biosz-kémia felvételire. A lányom meg még képlékeny, belőle még nem tudom mi lesz. Elfogadják, hogyha később megyek haza, vagy ha nem úgy jut éppen időm rájuk.

 

Tulajdonképpen mivel is jár a Te szakmád?

Az én feladatom a helyszíni szemléken a nyomkutatás és -rögzítés, vegyszeres nyomkutatásokat végzek a vegyi laboratóriumban, és van, hogy szaktanácsadói és szakértői vélemények készítek. Összetett feladatsorok, ezért sok lemondással jár. Nagyon nagy tolerancia kell az emberekhez, meg egy jó családi háttér. Ezek nélkül nem megy. Türelem sem ártana, de én nem igazán vagyok türelmes ember, gyorsan fel tudom húzni magam egy hosszabb sorban álláson. A törvénytisztelet gyerekkoromban is bennem volt, és ez csak fokozódott az igazságérzetemmel együtt. Talán ezek a tulajdonságaim fejlődtek a legtöbbet.

 

Kronológiailag ott jártunk, hogy visszaköltöztél Nyíregyházára.

A Szabolcs megyei Rendőrfőkapitányságon kezdtem dolgozni. Először nem is erre a területre szerettem volna jönni igazából, viszont csak itt volt hely. Már egyébként a suliban is érdekelt a kriminalisztika, ráadásul az időbeosztás is nagyon jó volt: 24 órás munka után 72 óra, vagyis 3 nap szabad. Ez fiatalon elég imponáló volt. Átbeszéltük a feleségemmel a dolgot, aztán úgy döntöttünk, hogy jó lesz, és belevágtam. Bűnügyi technikusnak jöttem ide 1999 április elsején. Sokan kérdezték, hogy minek, hiszen itt sok a hulla, meg a vér, és ilyen „gusztustalan” dolgok. Engem ezek nem tántorítottak el, ráadásul ahogy elkezdtem dolgozni, menet közben még inkább érdekesnek találtam  ezt a szakterületet, mert nincs két ugyanolyan nap. Rá egy évre elkezdtem a szakértői iskolát Dunakeszin, azt másfél év alatt befejeztem, úgyhogy most nyomszakértői képesítésem van.

 

Mennyivel másabb bűnügyi részlegen dolgozni, mint járőrözni?

Mi munkában is civil ruhában járunk, ők pedig egyenruhában. Na persze a kolléganők nem tűsarkú és miniszoknya kombinációjában járnak helyszínelni, főleg hogy a mi megyénkben jelenleg nem dolgoznak nők bűnügyi helyszínelőként. Van aki megkülönbözteti a rendőröket, én nem. Kolléga mindenki, a rendőrvicceket ugyanúgy szeretjük, ugyanúgy nem vesszük magunkra. A járőrök munkája is nagyon fontos, tőlük kapjuk az információkat. Annyiban másabb, hogy náluk az erőszak megnyilvánulása konkrét, magával a folyamattal találkoznak, mi pedig az „eredménnyel” szembesülünk, ami az erőszak vége. Egy családon belüli nézeteltérés helyszínelését el lehet rendezni fél óra alatt, de egy emberölésnél azért 24-48 órát tart ez a folyamat. Nem úgy megy, mint a filmeken, hogy fél óra alatt megoldunk mindent, és még koccintunk is a sikerre. Nyilván mi is tartunk pihenőket, de alapvetően ez hosszú folyamat.

 

Mi volt a legdurvább, vagy legkülönlegesebb eset, amihez ki kellett menned?

Minden eset durva. Emberöléseknél nincs olyan, hogy nem durva, ez a nyomozás csúcsa. Nyilván az is tragikus, ha valakinek ellopják 5 tyúkját, de az emberölés mégis más. Ettől súlyosabb bűncselekmény nincs, ez pedig a büntetési tételekben is megnyilvánul. Legszokatlanabb? Pár évvel ezelőtt volt, hogy egy vadászgép gyakorló pilótája leesett az oktatójával együtt egy Albatrosz géppel, de volt olyan is, hogy felrobbant egy víztorony.

 

Mit tartasz a legnagyobb sikerednek?

Minden egyes jó nyomrögzítés egy kis siker. A legnagyobb nyilván az elkövető elfogása. Ez persze nem azonnal történik meg, hanem később, amikor a lábbeli nyom és ujjlenyomat bizonyítékként szolgál a bírósági tárgyaláson, és erre kapják a büntetést.

 

Kudarcélményed is volt már?

Volt, igen. Ha nem sikerül egy elkövető nyomára jutnunk, azt mindig kudarcként éli meg az ember.

 

Hogyan néz ki egy komplett ügy megoldása? Úgy kezdődik, hogy érkezik egy bejelentés…

Így van. Érkezik egy bejelentés, hogy bűncselekmény történt. Ekkor kimennek a járőrkollégák, megbizonyosodnak arról, hogy tényleg bűncselekmény történt, és ha valóban olyan jellegű a dolog, akkor megkezdik a helyszín lezárását, visszajelentenek az ügyeletnek, majd a szemlebizottság is kimegy a helyszínre. Ez a bizottság vezetőből és a szükséges számú technikusból áll. Kimegyünk, tájékozódunk hogy mi történt, és megkezdjük a helyszínelést. A forrónyom többi tagja pedig megkezdi az elkövető felkutatását. Közben zajlik a helyszín fotózása, nyomok rögzítése, és ez egész addig tart, amíg mondjuk egy ház – ha abban történt az eset – összes helyisége át nem lett vizsgálva. Bonyolult és összetett feladat, nagy koncentrációt igényel, ugyanakkor érdekes is, hiszen mindig más szituációval találkozunk, nincs két egyforma eset.

 

Vége a helyszíni szemlének, behozzátok az adatokat. Hogyan tovább?

Átadjuk a nyomokat, amiket a helyszínen rögzítettünk a nyomozókollégáknak, és megkezdődik a szakértőkkel való értékelés. Automatikus ujjlenyomatazonosító rendszerünk van, a többi nyomra pedig szakértőket kell kirendelni. Közben az adatgyűjtés továbbra is zajlik, hiszen ez nem úgy megy, mint a filmekben, sajnos egyikünk sem Columbo, hogy egymaga áll a hulla felett, nézegeti, szivarozik, és egyszercsak rájön mindenre; itt külön csapat dolgozik minden ügyön, majd együtt értékelünk a végén.

 

Itt már elméletben megvan, hogy ki az elkövető?

Így van. Miután megvan esetleg az elkövető személye, az illetőt őrizetbe veszik, a nála lévő eszközöket lefoglalják, például számítógépet, fényképezőgépet, lábbelit, ruházatot, stb. Ezeket újabb szakértőkhöz küldjük, majd összevetésre kerül a korábbi nyomokkal, és ekkor derül ki, hogy jól dolgoztunk-e.

 

A bírósági eljárás során nektek még van feladatotok?

Persze. Meg szoktak idézni minket, a bíró rákérdez, hogy például az ablakpárkány alatt talált nyomokat hogyan találtuk, milyen eszközöket és módszereket használtunk a rögzítésre. A helyszínen készült kép- és videófelvételeket megnézi és elemezteti.

 

Egy átlagos gyilkossági eset megoldása mennyi ideig tart?

Ideális esetben 24 órán belül ha megvan az elkövető akkor az már nagyon jó, de általában azért a 72 óra szükséges. A nyomozati munka ez után már az adatok feltárására irányul. Az emberölés súlyos bűncselekmény, itt ha őrizetbe kerülésről van szó, akkor a nyomozati szakasz 2 hónapon belül lezárul. Ha bonyolultabb az ügy, akkor akár 2 évig is elhúzódhat. Hogy a bírósági eljárások meddig folynak, az már nem ránk tartozik.

 

Hány ember vesz részt egy ilyen ügyben?

Ez változó. Az 5-10 főtől több embert is igényelhet. Ha bonyolult az ügy, sok nyomozási cselekményt kell végrehajtani, több kihallgatásra van szükség, akkor 15 fő is részt vehet az ügyben.

 

Milyen eszközöket szoktatok bevetni?

A nyomrögzítési eszközök palettája nagyon széles. Magyarország ebből a szempontból nagyon jó helyen áll, nem vagyunk lemaradva a nyugati országokhoz képest. Kriminalisztikai megvilágító eszközök, amiket a helyszínen használunk, gyakorlatilag speciális lámpák, amikkel vérnyomokat, látens lábnyomokat kutatunk fel; a központi nyomozóegységeinknek mostmár van 3D-s helyiségscanner. Ez egy olyan kütyü, amit csak be kell tenni a helyiségbe és 3D-s képeket és felvételeket készít, amiken utána mindenféle méréseket lehet végezni. Vannak vegyi eszközeink is. Gyakorlatilag amit a CSI sorozatokban látsz, hogy használnak, az megvan nálunk is, és használjuk.

 

Milyennek látod Nyíregyháza helyzetét bűnügyi szempontból?

A hasonló méretű városokkal összevetve Nyíregyháza biztonságos. Ugyanez elmondható a megyéről is. Ahhoz az állapothoz képest, amikor én ide kerültem dolgozni, jóval visszaesett a helyszínek és az esetek száma is, tehát úgy gondolom, nyugodt megyének mondható. Ráadásul nagy területről beszélünk, schengeni külső határ is vagyunk. Itt van nálunk az ukrán és román határ egy része, ami egy belső megyénél szintén nincs. Ilyen szempontból tehát bonyolultabb a mi megyénk helyzete, mégis országos vagy nemzetközi viszonylatban nincs szégyenkezni valónk.

 

Ha van egy kis szabadidőt, mivel töltöd az idődet, mi a hobbid?

Egyfajta kötetlen munkaidő az enyém. Ezt úgy kell érteni, hogy egy időpont biztos, hogy mikor kell bejönni. Hogy mikor van vége, azt nem lehet előre tudni, ráadásul a telefon egyébként bármikor csöröghet. Emiatt egy kicsit nehezebb szabadidőt szervezni, de mindent meg lehet oldani. Amikor időm van, akkor a gyerekekkel foglalkozom, és futok. 2009-ben kezdtem el futni, a tavalyi évtől ezt egy kicsit komolyabban veszem, olyannyira, hogy idén sikerült lefutnom a Maratont, most pedig még hosszabb távokra gyúrok, tehát elég komoly hobbi lett. Általában hajnal 4-kor felkelek, és mondjuk 6 órára befejezem az edzést, így nem a családdal töltött időből veszek el.

 

A jövőre vonatkozólag mik a terveid?

Magánemberként, nyilván mint mindenkinek, hogy lássam a gyerekek előrehaladását, és a jelenlegi családi körülmények fenntartása a cél. Szakmailag pedig azon túl, hogy minden ügyet megoldunk, talán az, hogy az utódoknak nagyon jó alapot tudjunk átadni. Minden nap új nap, ez egy életfogytig tartó tanulási folyamat nekünk is. Mindig jelennek meg újabb eszközök, azokkal tartani kell a lépést. Azokat az alapokat, amiket egyszer már megtanultam, én újra elő szoktam venni, minden évben újra átolvasom a munkámmal összefüggő anyagokat, jogszabályokat. Ez a folyamatos fejlődés fenntartásának alapja.

 

A Te szakterületeden mennyire van szükség újoncokra?

Nincs túl sok újonc, ez egy elég speciális terület. Ha az ember ide jön dolgozni, akkor elég sokáig ez is marad a munkahelye, a mi osztályunkon nem túl nagy a fluktuáció. A régi kollégáim közül most is sokkal dolgozom együtt. Az átlag dolgozói kor nálunk 40 év, kevesen vannak ettől fiatalabbak, de ők sem a 20 éves korosztály. Ez egyfajta megszállottságot igényel.

 

Lelkileg hogy lehet ezt bírni? Hogyan lehet a brutális látottakat feldolgozni?

Csakis úgy, ha az ember elvonatkoztat. Nálunk nem csak emberölés van, ún. rendkívüli halálesetekkel is foglalkozunk, amikor nem egyértelműen bűncselekmény következtében történik a halál. Ha gyerekekről van szó, még nehezebb a dolog. Ezt azért fel kell tudni dolgozni, ezért a munkahely biztosítja a pszichológust nekünk. Ha valakinek ez a feldolgozás nem megy, akkor hosszabb elbeszélgetés következik, esetleg rekreációs szabadság. Rajtam például nem látszik, és nem mutatom ki, de nyilván engem is nagyon meg tud visel egy-egy ilyen eset. Az újoncokat egyébként korán bevisszük a hullaházba, hogy lássuk mennyire bírják a látványt és a szagokat. Vannak sokan, akik itt „el is véreznek”. Szakmailag és emberileg is nagy kihívás ez.

 

Mit üzennél azoknak a fiataloknak, akik erre a szakterületre vágynak?

Azért érdemes idejönni, mert soha nem lesz unalmas az életük, hiszen ez egy nagyon változatos munka. Aki szereti a kihívásokat, annak csak ajánlani tudom. Meg persze nem árt, ha bírja a látni-, hallani- és szagolnivalókat.

 

Mit mondanál az átlag, köznapi polgároknak, akik sokszor lenézik a rendőröket, vagy épp negatív véleménnyel vannak róluk?

Mi az adófizetők pénzéből dolgozunk, és én azt gondolom, hogy jól dolgozunk! Minden testületben vannak kevésbé lelkes emberek, vagy olyanok, akik miatt negatív érzés keletkezhet bennük, de ez csak 1-1 embert jelent, miattuk szokták lenézni az egész testületet, vagy épp sztereotípiákat fogalmaznak meg. Ezeknek szerintem nincs alapja, mert itt mindenki azért dolgozik, hogy nyugodt hétköznapokat, és jó közbiztonságot teremtsen az embereknek!

 

És zárásként mit üzennél az elkövetőknek?

Ne aludjanak nyugodtan, mert a nyomukban vagyunk!